Vélemény: Délvidéki magyar aggályok

Ősszel ugyanis népszámlálás lesz az igen kicsinyre zsugorodott Szerbiában. Mint korábban mindig, most is igyekeznek majd olyan eredményeket produkálni, amelyek bizonyítják a szerbség számbeli fölényét, méghozzá nemcsak a tiszta etnikumú délen, hanem a vegyes lakosságú Vajdaságban is. (...) A Délvidékre betelepített jövevény – lett légyen az horvátországi szerb vagy koszovói roma – semmiképpen sem fogja beikszelni a kisebbséghez tartozó nemzetiséget…

Az elmúlt két évtized folyamán gyakran hallottunk a magyarok lakta délvidéki városok, falvak erőszakos betelepítéséről. Az erőszakos kifejezést nem véletlenül használtam, mert az aktuális szerbiai hatalom saját hatósági eszközeinek segítségével helyezte el a Horvátországból, a mai Bosznia-Hercegovinából vagy éppen Koszovóból menekült szerb testvéreit. Ha valamelyik település felemelte szavát az intézkedések ellen, akkor az a vád érte, hogy nem szolidáris a bajba jutottakkal, nem segíti az állam amúgy is nehéz helyzetét, meg különben is: van elég üres ház, lakás a faluban… Azt persze egyszer sem tették hozzá, hogy azért van sok üres lakás egy-egy magyar többségű környezetben, mert a magyarok elmenekültek a katonai behívók elől, vagy a teljes anyagi, politikai, szellemi ellehetetlenítés miatt. Még a milosevicsi időkben történt, hogy a rendőrség járta be a magyarlakta falvakat, „szociális-jellegű” felmérést végzett: van-e tulajdonosa egy-egy ingatlannak, ha lakott a ház, milyen idősek az ott élők, van-e üres szobájuk stb. Néhány hét múlva, egészen „véletlenül” oda érkeztek a horvátországi szerb menekültek és gyakran rendőri segítséggel el is foglalták az üres házakat. Ma is benne élnek. Az elmúlt évben is egy ilyen „felmérés-hullám” söpört végig a Tisza-menti falvakon. (Érdekes mód: a dél-bánáti szerb etnikumú falvakban nem történt ilyen összeírás…) A rendőrség ugyan cáfolta, a szerb kisebbségügyi miniszter viszont nem is hallott a dologról, néhány hét múlva pedig megérkeztek az új betelepülők: a Koszovóból kiebrudalt romák. Ők is „véletlenül” találtak rá a magyarkanizsai, martonosi, oromhegyesi, horgosi ingatlanokra. Egyesek meg is vásárolták a 3-4 ezer euró értékű házakat, mások nemes egyszerűséggel „belakták” az évek óta eladásra váró vagy elhagyott portákat. A legtöbben a magyarkanizsai községhez tartozó, a magyar országhatárhoz egészen közel eső Martonosra érkeztek, eddig mintegy százan. A korábban színmagyar településen öt cigány család élt, most negyven! A helyi magyar érdekszervezetek (ha van ilyen) a hatósággal karöltve igyekeznek orvosolni a helyzetet, azaz megállítani a tömeges betelepítést. Falugyűléseken mondják el az őslakosok, hogy mekkora gond szakadt a nyakukba a jövevények által. Az új lakosok - akik nagy része mellesleg mindenféle személyazonosító dokumentum nélkül grasszál a településen - zömmel segélyből élnek, s ezt a jövedelmüket betöréssel és lopással egészítik ki! Gyermekeik agresszívek, nem járnak iskolába, ha pedig igen, akkor zavarják a tanmenetet, rendetlenkednek (volt már eset, hogy a tanárnő szoknyája alá nyúltak!), magyar és szerb társaikat megverik, elszedik tőlük értékeiket, s ha a megfélemlített diákok ismerőseik házában vagy az utcán lévő boltokban keresnek menedéket, betörik az épületek ablakait és fenyegetőznek. Nem hajlandók megtanulni sem szerbül, sem magyarul, ebből adódóan iskolai előmenetelük is a nullával egyenlő. Ha behívatják vagy meglátogatják a renitens gyerekek szüleit, azok nem hiszik el, hogy „ártatlan csemetéik” ilyen neveletlenek, s azzal érvelnek, hogy még nem sikerült igazán beilleszkedniük a számukra idegen környezetbe. (Itt kell megjegyezni, hogy nagy többségük a koszovói Trepcsa rézbánya tőszomszédságában lévő gyűjtőtáborban volt ez idáig, onnan toloncolták át őket Szerbiába, a szerb hatóságok pedig Vajdaság északi vidékeire!) A martonosiak, horgosiak, oromhegyesiek, magyarkanizsaiak és a többiek a Tisza mentén – félnek. Féltik gyermekeiket, ingatlanjaikat és ingóságukat a betelepülőktől, akik egyre többen vannak, egyre agresszívebben viselkednek és követelőznek. Az egyik falugyűlésen például az egyik ilyen nagycsaládos jövevény nehezményezte, hogy a településen nincs gyermekorvos, ha szükség van rá, akkor a közeli városba kell mennie a beteggel! A magyarok évszázadok óta éltek itt, a falu orvosához jártak, ha szükség volt rá, akkor korábban szekéren, napjainkban pedig gépkocsin vitték a beteget a városba… Nos, az említett falugyűléseken nemcsak a helybeliek jelentek meg, hanem Vajdaság Tartomány, a község és a helyi közösség illetékesei is. A jelekből ítélve azonban a cselekvési szándék kifejezésén túl nem sokat tudtak mondani a szerencsétlen helyzetbe keveredett és a végsőkig elkeseredett lakosoknak. Biztatták őket, hogy fokozzák a rendőri jelenlétet a településeken, jobban oda figyelnek a letelepedési kérelmek elbírálásánál (eddig 9 rendőrségi körözött személyt sikerült kiszűrniük az erőszakos házfoglalók közül), az iskolában szigorítják a fegyelmet, s igyekeznek munkát találni a délről jött embereknek. A helyiek azt is mondták, hogy pénzalapot kell létrehozni az ingatlanok felvásárlása érdekében és azt ottani fiataloknak adni, így megőrizhetik a falu egységét, tisztaságát is. Voltak olyan közösségek, amelyek saját maguk érdekében önszerveződéssel próbálnak védekezni: létrehozták a helyi önkéntes polgárőrséget a vandál cselekedetek megfékezésére. Ezek feladata csak a járőrözésben, a megfigyelésben, az esetek dokumentálásában, végezetül pedig a jelentéstételben merül ki. A fentiek csak egy szegmensét képezik a délvidéki magyarok mostani problémáinak. Abban az élethelyzetben vannak, amikor saját maguk gondjainak, problémáinak megoldását nehezen várhatják el az aktuális politikai hatalomtól. Sőt, egyáltalán nem. Ősszel ugyanis népszámlálás lesz az igen kicsinyre zsugorodott Szerbiában. Mint korábban mindig, most is igyekeznek majd olyan eredményeket produkálni, amelyek bizonyítják a szerbség számbeli fölényét, méghozzá nemcsak a tiszta etnikumú délen, hanem a vegyes lakosságú Vajdaságban is. (Ez az elmúlt száz évben mindig sikerült nekik: egy évszázaddal ezelőttihez képest a délvidéki magyarok száma 35 százalékkal csökkent, míg a szerbeké 150 százalékkal nőtt ebben a térségben!) A Délvidékre betelepített jövevény – lett légyen az horvátországi szerb vagy koszovói roma – semmiképpen sem fogja beikszelni a kisebbséghez tartozó nemzetiséget… Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az 1991-es tavaszi népszámlás idején, amikor még Jugoszlávia egy államot képezett, 1,2 millió polgár vallotta magát jugoszláv nemzetiségűnek! Pedig ilyen nemzetiség nem létezett és nem is létezik, ez a fogalom az állampolgársággal kapcsolatos – az adott országban ugyanis bármely etnikumhoz tartozó ember jugoszláv állampolgár volt. Idén ezt a hatóságok az etnikai arányok megbontásával próbálják elérni: Szerbiában élek - ergo szerb nemzetiségű vagyok. Elvégre, itt leltem otthonra. Milyen egyszerű a dolog. De azt sem szabad elfelejteni, hogy déli szomszédunk erőteljesen nyomul az Európai Unióba. Nyilván nem ártana, ha az annyit emlegetett illetékes európai monitoring bizottságok és szakértőik egy kicsit szétnéznének a fentebb említett terepeken is. Merthogy a csatlakozási feltételek egyike éppen az annyit hangoztatott emberi jogok témaköre, ebben pedig az etnikai viszonyok erőszakos megváltoztatására irányuló intézkedések megszüntetése. Egy alapos vizsgálódás talán javítana a délvidéki magyarok helyzetén is. Legalábbis, véleményem szerint…