Blognovella: Kultúrkocsma

Egy KafkaBeat nevű (padlástérbe vájt) krimó szemérmetlen félhomályába öntöttük magunkat Székesfehérváron – velem szemben Barna, saját értelmezése szerint infobölcsész – őrültebb napjain költő – körülöttünk jártak a szemek – lányok koszorúba fonódtak – volt zenekar (színpad nem) – egyetemes dumazaj – a pultnál ingyenélésre tett művészi kísérletek – sörösüvegek száján és a garatunkból ritmusra dőlt ki a hang. Kafka ott kuporgott a sarokban, Bukowski meg egy hányástócsában. Koccintás.

– Hol voltál? – Himnuszszavaló-versenyen. – Jó ég! Hányszor hallottad te ma a Himnuszt? – Többször, mint Vona Gábor. Amíg a zenekar hangolt, a wurlitzer vörös forró chili paprikás leheletével telt meg a levegő; a középkorú pincérnők leszállóágban lévő mosollyal, megbűvölt csípőjüket ringatva kihozták a legolcsóbb sört. Karpacki. Koccintás. – Felolvasás milyen volt? – Csak ültünk és olvastunk. – Ülve? – Ja. Semmi tűz. – Hát, ki milyen pózban szereti elélveztetni a publikumot. – Ja… azok a bölcsészek csak papíron isznak. A hamutál megtelt egy tömegsírra való csikkel – porcelán Katyn. A zenekar valami bluesos ütemet hajkurászott a gerendák közé ékelve; az áporodott forgácsszag és parfümök szorítójában ültünk. Koccintás. – A Bedőt láttad mostanában? – Nem. Mer’? – Tök kopasz. Most ilyen skinheadben adja elő. – Nanana! Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Lehet, hogy csak leukémiás. – Lehet. – Emlékszel, a suliban azt mondták, nem viszi semmire. És egyetemet végzett. Azt mondták, Lakatosból börtöntöltelék lesz. És kamionos lett. Azt mondták, én szarházi vagyok. És az is maradtam. Bukowski odakóválygott Kafkához. Valamit motyogott neki. Aztán felállt és odazuhant hozzánk, rá az asztalunkra – Katyn kiborult. Tüzet kért. Adtam neki. – Ami nem öl meg, az elvonási tüneteket okoz, öcsém – morogta a fülembe, azzal lekopott. Valaki kérte a panaszkönyvet a pultostól. Az előhalászott egy telefirkált baseball-ütőt. Koccintás.