Vélemény: Fanyalgunk, duzzogunk…

Elégedetlen nemzet a magyar. Lehet, túl merésznek tűnik első pillantásra ez a megállapítás, de semmi esetre sem alaptalan. Az sem biztos, hogy a következőkben sikerül majd érdemlegesen bizonyítani az állítást, az viszont igen, hogy lesznek bírálói ennek a rövid eszmefuttatásnak.

Elégedetlen nemzet a magyar. Lehet, túl merésznek tűnik első pillantásra ez a megállapítás, de semmi esetre sem alaptalan. Az sem biztos, hogy a következőkben sikerül majd érdemlegesen bizonyítani az állítást, az viszont igen, hogy lesznek bírálói ennek a rövid eszmefuttatásnak. Valószínűleg nem ragadok tollat, ha a minap nem hallom az alábbi magvas megállapítást: „Ezek is jobban tennék, ha nem gátakat építgetnének Devecseren, hanem oda adnák az embereknek a pénzt!” Miután nem a velem való beszélgetésben hangzott el eme magvas gondolat, így nem is reagálhattam rá, de elgondolkodtam rajta. Nocsak, már „ezek” is? Építenek, s nem pénzt osztogatnak a népnek!? Merthogy az lenne a jó. Az már fel sem merül emberünkben, hogy „azok” sem osztottak pénzt, de gátat sem építettek a szerencsétlen devecseri és kolontári emberek köré, hanem engedték elárasztani mérgező iszappal a vidéket. „Ezek” pedig gyorsan intézkedtek és a jó szándékú magyar emberek segítségével (alig egy hét alatt) megépítették a védőgátat, amely immáron védi az emberi kapzsiság és harácsolás áldozatait az újabb katasztrófától! Idén nyáron nagy port kavart a Vértó mellett felállított nyolc székely kapu ügye. A helyi napilap is teret adott a környéken lakók, meg a buzgó környezetvédők siralmainak, miszerint a székelyföldiek Szegednek (tehát nekünk) adományozott díszes fafaragványai rombolják(!) a természetet, s megfosztják az arra lakó gyermekeket a szánkózás lehetőségétől. És örömeitől. Igaz ugyan, hogy évek óta nem volt már annyi hó e tájékon, hogy az arra lakó gyerekek birtokba vegyék a tó melletti dombocskát, de ez a fanyalgókat nem zavarta. Ergo, ne tegyék már tönkre a környezetüket holmi székely díszekkel, maradjon érintetlen a tó környéke. Gyanúsan cseng egyik-másik megállapítás és bennem, környéken lakóban, mindinkább erősödik a meggyőződés, hogy az aggódók nem is jártak arrafelé! Mert, ha igen, akkor láthatnák, hogy a kapuk közvetlenül a tó partján állnak, nem a domb közepén, alig 3-4 méter széles sávot foglalnak el az emelkedőn, a fennmaradó területen pedig vígan csúszhatnak le a lurkók. Az inkriminált helytől alig félszáz méterre lesz a csigalassúsággal épülő 2-es villamos hurokfordulója, amelynek megépítéséhez rengeteg fát ki kellett irtani az ottani kiserdőből. A makkosháziak és a rókusiak gyakran jártak oda sétálni, piknikezni, felüdülni, a gyerekek pedig játszani. A jövőben nem fognak. A szüleik nem engedik majd oda őket, mert az ott keringő villamosok miatt ez veszélyessé válik. Furcsamód, az erdőirtás ellen senki sem emelte fel a szavát… „Minek adunk mi külföldieknek állampolgárságot? Maradjanak csak ott, ahol vannak!” Miután ezt már társaságomban mondja egy bölcs atyafi, megpróbálom felvilágosítani. Amikor azt említem, hogy a „külföldiek” magyarok, olyanok, mint ő és én, még határozottabbá válik: akkor meg végképp minek, van itt elég munkanélküli, ne vegyék már el tőlem meg a gyerekeimtől a munkát! Így az urambátyám. Arra gondolok, hogy a magyar igazolvány bevezetésekor az egykori emeszempés

Kovács László

23 millió románnal riogatott, a kettős állampolgárságról szóló szavazás előestéjén viszont az azóta bukott, táncos lábú politikusunk -

Gyurcsány Ferenc

- a nagy nyilvánosság előtt „védte a Köztársaságot” a külhoni magyaroktól. Megnyilatkozásaiknak, íme, még mindig van utóhatása. Trianonról, délvidéki, erdélyi magyarellenes vérengzésekről, kárpátaljai malenkij robotról, '56-ról, nemzeti egységről hiába is beszélnék neki, ő a munkahelyét félti a „külföldiektől”. Egyszerűbb, de jellemző példája mindennapos elégedetlenségeinknek: a minap az utcán megállít egyik ismerősöm, bizalmasan közli velem, hogy meleg van a trolin. Mondom, az is rendje a dolgoknak, hogy amikor kint már ősziesre fordul az idő, akkor a tömegközlekedési (korszerűbben: közösségi közlekedési…) járműveken legyen elfogadható a hőmérséklet. Ne fázzanak az emberek, az iskolába igyekvő diákok, a kismamák pedig semmiképpen sem. Nem is figyel rám, tovább panaszkodik: az ablakot sem engedik kinyitni, pedig ő rettentően szenved abban a hőségben, ami a járművön van. Meg is mondta a buszvezetőnek a magáét! Mire az csak annyit válaszolt: Tessék kigombolni a kabátját… Ekkor én is jobban szemügyre veszem feldúlt beszélgetőtársamat. Vastag téli kabát, kötött sál, a fülére húzott báránybéléses sapka, lábán vastag talpú cipő. Nem bírom ki, elmosolyodom. Vesztemre azt találom mondani: Igaza van a sofőrnek… Hátat fordít, úgy ott hagy, hogy valószínűleg a köszönésemet sem hallja. A napokban országszerte százezrek keresték fel a temetőket, hogy kegyelettel emlékezzenek szeretteikre. Nagyvárosainkban a sírkertekbe beengedték a gépkocsikat, hogy az idős vagy mozgásukban korlátozott emberek is eljuthassanak hozzátartozóik sírjához. Szegeden így volt ez és már évek óta így van. Nincs is ebből semmi gond, hiszen a gépkocsi konvojok haladását rendőrök és városőrök segítették, irányították. Az autókat viszont fiatalok, fiatalabbak vezették. S ebből adódtak kisebb konfliktusok. Merthogy még ott, ahol a kegyelet, a tisztes viselkedés mindenkire kötelező (lenne), ott sem tudunk duzzogás, balhé, szitkozódás nélkül lenni. Hányszor hangzott el az elmúlt napokban, amikor egy-egy idősebb ember lassan ült be a kocsiba, a mögötte haladótól, hogy: „No, fürgébben öreganyám, kihűl a leves!” Vagy: „Olyan lassan tápászkodik, hogy közben meg is műthetnék a vakbelét! Minek jön az ilyen ide, ha nem képes gyorsabban mozogni!...” Kommentár nyilván nem szükséges az ilyen és hasonló megjegyzésekhez. Tudom azt mondja majd a kedves Olvasó, hogy: hát, ilyenek vagyunk, nem tehetünk róla. Én viszont azt mondom, tehetünk. Mert nem igaz, hogy nem tudunk együtt érezni a szörnyű katasztrófát átélt ajkai honfitársaink helyzetével, s az sem, hogy mondvacsinált helyzetekből kreálunk egetverő ügyeket, az pedig végképp nem, hogy parányi tisztelet se legyen bennünk az idősek iránt. Igaz, ez (is) nevelés kérdése. Véleményem szerint…