Szegény Barack…

Obama egyre gyakrabban fogadja azokat a munkatársait, akik ilyen-olyan okokra hivatkozva mondanak le (busásan fizetett) állami pozíciójukról és mennek el vidékre munkát vállalni.

Nem azért sajnálom Barack Obamát, mert munka nélkül marad(ha)t, vagy nem bírja taníttatni a gyermekeit, esetleg képtelen fizetni a rezsiköltséget. Szó sincs erről. Azért nézem az amerikai elnök vergődését, igaz, csak mérsékelt szánalommal, mert eddig nem tapasztalt gondjai vannak a hatalmas ország irányításában, elsősorban a belpolitikai színtéren. A politikai hírmagyarázók már-már olyan kifejezéseket is használnak, hogy „szétesőben az elnök csapata”, vagy: „elfogy a levegő Obama körül…” Ha alaposabban szemügyre vesszük a helyzetet, akkor talán nem is tűnik túlzásnak a fenti megállapítások egyike sem. Nézzük csak mi is történik a demokrata politikus regnálásának második esztendejében. Miután az amerikai elnök (is) mindent egy lapra tett fel és menteni akarja a menthetőt a hatalmas állam gazdasági életét javítandó, nyilván e téren voltak és vannak leginkább gondjai. A csődbe ment bankok szanálása után a gyáripart, ezen belül is az autóipart kellett talpra állítani, óriási tőkeinjekciót kért az egészség- és az oktatásügy, de bele kellett nyúlni a zsebbe ahhoz is, hogy lecsillapíthassa a zúgolódó nyugdíjasokat. Mindeközben ténylegesen elveszíti támogatóit. Nemcsak a szavazókat, hanem közeli munkatársait, egykori stábjának képzett szakembereit. Egy Glenn Nye nevű virginiai szenátor például két évvel ezelőtt éppen Obama választási sikere után került washingtoni hivatalába, de ma, amikor Nye a november 2-i törvényhozási választásokra készül, kampány anyagában sem Obamát, sem a demokratákat nem említi! (Érdekes párhuzam: nálunk a szocialisták vedlettek így át, a vörös helyett kék alapon díszelegnek a plakátokon és az MSZP logóját is lefújta a szél a hirdetéseikről…) Nos, ez a csalódott és megkeseredett demokrata most úgy próbál híveket szerezni magának, hogy váltig hangoztatja: ő az egészségügyi törvény ellen szavazott, mert tudja, a mintegy 10 millió amerikaira kiterjesztett betegbiztosítást nem képes kigazdálkodni a költségvetés! Nem elszigetelt a fenti példa. Obama egyre gyakrabban fogadja azokat a munkatársait, akik ilyen-olyan okokra hivatkozva mondanak le (busásan fizetett) állami pozíciójukról és mennek el vidékre munkát vállalni. Oda, ahol kevesebb a felelősség és kisebb a stressz, mondják. Példaként említhetjük azt a Lawrence H. Summers urat, aki a napokban jelentette be, hogy lemond az elnök gazdasági tanácsának vezető posztjáról és visszamegy oktatni a Harvard Egyetemre. A nyáron nagy vihart kavart a magyar származású Peter Ország lemondása, aki a költségvetés biztonságáért felelt a Fehér Házban. Júliusban távozott mégpedig azért, mert nem értett egyet sem Obama elnökkel, sem akkori munkatársaival az adócsökkentés mértékét illetően. Meg is orroltak rá alaposan, s így azután nem lesznek jelen a Fehér Ház és a legmagasabb pénzügyi körök képviselői Országh Péter szombati esküvőjén… Szóval áll a bál az amerikai felső vezetésben, legalábbis, ami az eddig kiszivárgott információkból kikövetkeztethető. Persze, az csak a belpolitikai gondok sokasága, a külföldiekről nem is tettünk említést. Pedig itt van továbbra is Afganisztán és Irak - mindkettő nyeli a pénzt, mint a félkarú játékautomata! Az amerikaiak egyre türelmetlenebbek, számon kérik az elnöktől választási ígéretét, jelesül, hogy hazahozza az amerikai katonákat a távoli harcterekről. Ahol egyébként kevés babér terem a számukra, annál több vereség és ami legfájóbb: mind többen érkeznek haza a nemzetiszínű zászlóval letakart koporsóban! Nem kisebb gond az izraeli-palesztin konfliktus sem, amelyben az USA mindig is komoly béke-közvetítő kívánt lenni. De ez a pozíció is egyre határozatlanabbá válik. Pontosabban egyoldalúvá. A napokban volt is erre egy olyan példa, amely hűen tükrözte a jelenlegi közel-keleti helyzetet, s abban az amerikaiak „beleszólási képességét”. Obama elnök felszólította Izraelt, hogy tartózkodjon a Ciszjordániában való további építkezésektől, magyarán, ne építsen tovább az 1967-ben megszállt területeken, mire a zsidó hatóságok másnap lerakták egy új óvoda alapkövét és azonnal munkához is láttak. Természetesen a média jelenlétében, telekürtölve vele a világot. Az amerikai felszólítás tehát csak annyit ért, mint a rakoncátlankodó gyermeknek egy halk „irgum-burgum”. Nem csoda tehát, hogy a republikánusok óriási lehetőséget látnak a november 2-i választásokon Obama és kormánya ingatagságában. Az alsóházi többség megszerzését jósolják, s bíznak abban, hogy a gazdasági nehézségek miatt elégedetlen és csalódott szavazók most feléjük fordulnak és rájuk adják majd le voksaikat. Az amerikai kongresszus 435 helyéből 434-ről, míg a szenátus 100 tagjából 37-ről szavaznak majd a novemberi voksoláson az amerikaiak. Ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy az ilyen kampányok során fel-feltűnik egy karizmatikus egyéniség, aki a későbbiekben meghatározója lehet pártja, de az egész ország politikájának is. Ilyen volt annak idején Jimmy Carter, Bill Clinton, de maga Barack Obama is. Most egy Eric Canton nevű republikánus képviselő „bűvöli” a közvéleményt. Erősen, néha nyersen támadja az amerikai elnököt, hangoztatva, hogy lejárt a demokrata párt által felszínre hozott és Barack Obama révén a gyakorlatban is érvényesített arrogancia kora! Nem értett egyet az elnök egyetlen gazdaság stabilizáló és élénkítő tervével sem, sőt, azonnal új megoldásokat is javasolt a szerinte tévesek helyett. Így azután nem is csoda, hogy karrierje hihetetlen gyorsan ívelt felfelé, s ma már a republikánusok második legerősebb embere. Ha ehhez még azt is hozzá tesszük, hogy két évvel ezelőtt igencsak kitűnt szervezési és pénzszerzési tehetségével, amikor is mintegy 60 millió dollárt kalapozott össze a konzervatív képviselőjelöltek és 10 milliót McCain republikánus elnökjelölt kampányára, akkor kiderül, hogy nem akármilyen tehetséggel állunk szemben. Merthogy Amerikában a pénzszerzés művészet, s aki ezt jól teszi, az szinte mindent elérhet és óriási tekintélynek örvend a pénz centrikus társadalomban. Ezek után nem is kell csodálkozni azon, hogy már most őt nevezték meg Obama egyik legnagyobb vetélytársak a következő választásokon. Sajnálom Barackot, írtam fentebb. Voltaképpen azért tartom őt szánalomra méltónak, mert nem (csak) rajta múlik, hogy miként ítélik meg és viszonyulnak hozzá, hanem a környezetén. Igaz, ő válogatta őket össze annak idején és ő vette a társaságot maga mellé. Lehet, hogy vesztére.