A törvényalkotó egyértelműsíti, hogy minden Budapesten élő honfitársunk egyszerre polgára kerületének és a fővárosnak, ám azt sugallja, hogy a szegedi (vásárhelyi) lakos ugyan egyidejűleg polgára városának és Csongrád megyének is, utóbbi képviselő-testületének megválasztására azonban nincs befolyása.
Hát igazság ez? A budapestiek kétszer annyi (szám szerint négy) szavazólapot kapnak vasárnap, mint a megyei jogú városok lakói, például a szegediek vagy a vásárhelyiek. Miért e különbség? Mert a fővárosiak voksaikkal két közgyűlést „állítanak össze”, a kerületit, ahol élnek, s emellett a fővárosit is. Ugyanakkor külön cédulán szavazhatnak a kerület első polgárára és a főpolgármesterre is. Mindehhez tehát két darab, a kerületre, és további két darab, „Nagy-Budapestre” vonatkozó szavazólapra van szükségük. Ezzel szemben a megyei jogú városok lakói, mint az nevükből is következik, a megyei közgyűlés tagjaira nem szavazhatnak – ők csak a saját városi képviselőjüket és polgármesterüket választják meg, erre az aktusra pedig elegendő a mindösszesen két szavazólap.
Távol áll tőlem, hogy percekkel a választás előtt kétségbe vonjam a nemrég erőteljesen módosított önkormányzati törvény egyes rendelkezéseinek életszerűségét, csupán a tényekre és ezen belül néhány furcsaságra hívom fel a figyelmet. A törvényalkotó tehát egyértelműsíti, hogy minden Budapesten élő honfitársunk egyszerre polgára kerületének és a fővárosnak, ám azt sugallja, hogy a szegedi (vásárhelyi) lakos ugyan egyidejűleg polgára városának és Csongrád megyének is, utóbbi képviselő-testületének megválasztására azonban nincs befolyása. Azaz a megyének mégsem teljes értékű polgára, noha lakhelye minden kétséget kizáróan a Csongrád megyének nevezett közigazgatási egység, azon belül Szeged (Vásárhely). Világos persze, hogy az 1989-90-es közjogi fordulat után a régi, évszázadokig kiválóan működő „szabad királyi városok” mintájára alkották meg a megyei jogú városok rendszerét (az öt legnagyobb város formailag már előtte is hasonló címet viselt), s az is világos, hogy a százezernél népesebb településekre vonatkozóan ez a döntés helyes és életszerű volt (a Trianon utáni magyar viszonyok közt „ők” valóban nagyvárosnak számítanak), ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezzel a megyék súlya némiképp meggyengült. A törvény azonban ötvenezer főben határozta meg a megyei jogú várossá válás alsó határát, sőt két megyeszékhely esetében még e szabály alól is kivételt tett – ezen már érdemes tamáskodni, vitáztak is róla annak idején eleget. Néhány elgondolkodtató számadatot górcső alá venni azonban ma sem minden haszon nélkül való. Szembeszökő például, hogy a 170 ezres Szegednek népesebb közgyűlés adatik, mint a 423 ezres Csongrád megyének: a szegedi közgyűlés létszáma 28 fő lesz (plusz a polgármester), míg a megyéé csupán 20 főből áll majd. Eddig is magasabb volt 2+1 fővel a szegedi városatyák száma (42+1) a megyei képviselők negyvenfős „csapatánál”, az október után kialakuló különbség azonban már számottevő. Még akkor is, ha levonjuk a megye lakosságából a két megyei jogú városét, azt kapjuk: a 206 ezer polgárra 20 fős, a 170 ezerre 28 fős testület jut. További érdekesség, amiben, aki akar, találhat egy újabb ellentmondást: a húszfős megyei közgyűlés „úgy jött ki”, hogy a létszám megállapításába mind a 423 ezer lakost figyelembe veszi a törvény, megválasztásában viszont, mint már föntebb volt róla szó, csak a megye nem Szegeden és nem Vásárhelyen élő polgárai vehetnek részt. A törvény ide vonatkozó passzusa ugyanis így szól: (a mandátumok száma) „700 000 lakosig 20 képviselő, és a 400 000-t meghaladó minden további 30 000 lakos után 1 képviselő”. Azaz 423 ezer lakosnál 20 fő.
Az önkormányzati képviselők létszámának drasztikus csökkentéséből fakadó egyes aránytalanságok jelzése, de nem minősítése után alább egy olyan, számomra igen örvendetes passzusát emelem ki a törvénymódosításnak, amely eddig kevés figyelmet kapott: végre lecsökkent a kampánycsend ideje, a korábbi 43 óráról 19-re! Eleddig az ugyanis péntek éjféltől a vasárnapi urnazárásig tartott, ezután viszont csak vasárnap nulla órakor kezdődik. Megvallom, eddig fölöttébb bosszantott, hogy a választás előtti napon az összes televízió- és rádióműsornak virágnyelven kell szólnia, az újságok szombati számai pedig csak a választások technikai lebonyolításával kapcsolatos száraz információkat közlik, bár az üdítő kivételnek számított, ahogy a legügyesebb publicisták, főleg akik korábbi életükben megtanulták és máig nem felejtették el a sorok közti tartalomszolgáltatást, mégiscsak módot találtak a kedvenc pártjuk melletti „lájtos” agitációra. Az is rettenetesen zavart, hogy egy munkaszüneti napon, a várakozás szombatján - amikor valóban a legtöbben éreznének késztetést a választással foglalkozni, hiszen akkor van itt az ideje – azzal kellett beérnünk, hogy pitiáner szórólap-osztogatásból kreált országos botrányhírt a sajtó, jobb híján. Most hát szabad lesz a gazda, nem csak ivókban és baráti partikon szabad latolgatni majd az esélyeket, de nyilvános vitákon is részt lehet venni akár személyesen, akár a képernyők előtt – egészen szombat éjfélig. S vasárnap? Reméljük, minden rendben zajlik majd: a tartózkodási helyre átjelentkezések alacsony száma miatt az áprilisi gyakorlathoz hasonló, botrányos sorban állásokra (és emiatt az urnazárás és a kampánycsend órákkal való kitolására) nem kell számítanunk, ráadásul az egykor az Országos Választási Bizottság élén „vitézkedő” Szigeti-Halmai tandemtől is megszabadultunk.
Választási csalások? Az erre vonatkozó, legszélesebb körű gyanakvás a 2002-es parlamenti választást kísérte, minthogy az eddigi legszorosabb eredmény akkor született, meg azért is, mert vélhetően számos esetben nem csupán gyanúról volt szó. A telefonon-interneten való, vasárnapi mozgósítás, lássuk be, semmiféle módszerrel nem akadályozható meg, ám ha a névjegyzéket törvényesen szerezték, ezúttal szombat éjfélig papíron sem büntethető. A láncszavazás veszélye azonban, amelyre 2002-ben a legtöbb panasz vonatkozott, sajnos most sem akadályozható meg. A módszer ismeretes: az első láncszem üres borítékot dob be, a fülkében zsebre vágja a kitöltetlen szavazólapokat, majd azokat a kocsmában átadja a „láncführernek”, ezután elteszi az ezrest-ötezrest, attól függően, milyen gazdag a jelölt és/vagy a pártja, s elfogyasztja két ingyensörét. A főnök megfelelő ikszeket tesz a megfelelő helyekre, a második láncszem az immár kitöltött szavazólapokkal a zsebében megy be a fülkébe, azokat dobja be, majd az üreseket viszi ki – neki is jár a pénz és az ingyensör, és így tovább… Nos, onnan lehet tudni, hogy történt-e láncszavazás, avagy sem, hogy az urnában este találnak legalább egy üres borítékot – ennek viszont semmilyen következménye nincs, némi szarkazmussal állíthatom, még ujjlenyomatot sem vesznek. Márpedig volna erre a csalási módra egyszerű orvosság: a borítékos szavazás megszüntetése, amely némi járulékos haszonnal is járna, hiszen az immár irodaszeren is spórolni kényszerülő önkormányzati hivatalokban ott maradna vagy öt-hatmillió érintetlen boríték… A törvénymódosítás azonban erre a valós veszélyt rejtő esetre nem terjedt ki. Végezetül közreadom a legfurmányosabb választási csalásról szóló történetet, ugyancsak 2002-ből, egy budai kerület MIÉP-eseitől származik. A párt egyik ékszerész szimpatizánsa a választás előtt szokatlan feladatot kapott, egy arany pecsétgyűrűbe kellett egy parányi töltőtollat beépítenie, amelyet a tulajdonos hüvelykujjának a gyűrűs ujjához dörzsölésével volt lehetséges működésbe hozni. Belátható, hogy a szavazatok számlálásakor e szerkezet segítségével gyerekjáték az egyébként érvényes szavazatokra újabb ikszet helyezni, s ezáltal azokat ipari méretekben érvénytelenné tenni. A derék ékszerész meg volt győződve arról – nyomozott is kuncsaftja pártállása után, s megtudta, amit megtudott, ráadásul azt is, hogy valóban tagja volt egy számláló bizottságnak –, hogy a környékükön egyébként igen népszerű MIÉP e gazfickó miatt nem nyert mandátumot. A magam részéről ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy vasárnap mindannyian óvakodjunk a pecsétgyűrűs szavazatszámlálók ármánykodásaitól!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.