Megélhetési amatőrök

A megélhetési amatőrök közé sorolom – és ez a harmadik, talán legproblémásabb csoport – azokat a politikusokat, akiknek sosem volt munkájuk. A pénzkeresetnek a hétköznapi, „véresverejtékes” aspektusára gondolok.

„Nem fűződik a nevükhöz semmi, és ezért kisebbségi komplexusuk van” – határozta meg nagyon frappánsan kollégám azoknak a fontoskodó hivatalnokoknak a karakterét, akik igen gyakran okoznak bosszúságot szereptévesztésükkel. Leginkább azoknál jelenik ez meg, akiknek olyan meghatározhatatlan munkakör jut, mint például a menedzser-asszisztens, előadó, személyi titkár, humán-koordinátor, sajtós, stb. Na ők egy idő után a szervezői gúnyát forgatva elhiszik magukról, hogy mindenhez értenek, s ennek megfelelően is kezdenek viselkedni: „Józsikám kevesebb habarcs is mehet a téglára, ez nem pártszékház, csak egy új előadó lesz” vagy „az átadáson fellépő gitárosnak elég az öt húros hangszer is, Icuka; intézd el, ez így lesz jó akusztikailag” máshol meg: „a pogácsába nem kell térfogatnövelő szer, szóljatok a péknek; na, itt van öreganyám receptje, ebből süssenek az átadóünnepségre!” Mivel a munkakör igazából konkrét, alkotói és önálló, szabad, saját produktummal nem kecsegtet, egy idő után ráfolyik környezetére, s a kör tagjai elkezdik rendezni közvetlen világukat, úgy vélik ötleteik, személyük nélkül összeomlik a mindenség. Elképesztő, pedig így mennek ezek, bár itt is van kivétel, tisztelet nekik. A megélhetési amatőrök másik csoportja nem egy jól körülhatárolható hivatali réteg, hanem inkább az egyéni szerencselovagok sora. Amolyan megélhetési amatőr vállalkozók. Na ők a nagy büdös semmit adják el kulturgnómoknak, hiszékenyeknek, szerencsétleneknek, műkedvelőknek és gyakran a haveroknak, amolyan korrupciós „kényszerből”. Csak szemezgetve: művészeti vezető, esztéta, a divatos sztájliszt, és hát az ilyen-olyan tanácsadók kimeríthetetlen tavacskája. Félreértés ne essék, én nem egy multicég sajtófőnökére gondolok, vagy egy színház művészeti igazgatójára, de hiszen ezt úgy is érzik. A megélhetési amatőrök közé sorolom – és ez a harmadik, talán legproblémásabb csoport – azokat a politikusokat, akiknek sosem volt munkájuk. A pénzkeresetnek a hétköznapi, „véresverejtékes” aspektusára gondolok. Én bevezetnék például egy olyan minőségbiztosítási rendszert, ahol kötelezném a leendő politikusokat, hogy töltsenek el két évet a piacon, cégeknél. Legyenek a munkaerőpiac résztvevői, járjanak állás után, meghallgatásokra, legyenek próbaidősek, majd alkalmazottak, másszanak a ranglétrákon egy kicsit, tapasztalják meg a buktatókat s tanuljanak felelősséget, és ami a legfontosabb: ne a közpénzből éljenek, ne az adózók pénzével kufárkodjanak, hiszen a saját pénztárcájával mindenki felelősebben bánik. Tapasztalja meg azt is e politikusréteg, milyen érzés azért gürizni még este is, vagy vasárnap, hogy a kisember cége jól működjön, s a gyermeke biztonságban nevelkedhessen. Mert az, hogy az egész ország, a túlórázó polgárok sorsáról dönt egy polgármester, országgyűlési képviselő, államtitkár megélhetési amatőr státuszban finoman szólva sem hiteles, de sajnos jellemző.