Elszalasztott lehetőségeink

A rendőrség ugyan nem tűz kokárdát sapkarózsája helyére - mint anno -, de nem is talpig páncélban védi a köz nyugalmát.

Nyugodtan telt az ünnep. Az a néhány bekiabálás - tüntetőleg, hogy messze hallják (halljuk?), hangosan kiejtett szó, mondat - amely a Parlament előtti zászlófelvonásnál elhangzott a "zsinór-kordonok" (és nem a szabadság hiányát, a ki- és bezártságot egyaránt jelző rácsok) mögül, nyilván a közméltóságok közt megbúvóknak címezve, mondhatni, ma már nem jelent "rendbontást" egy-egy fővárosi helyszínű állami ünnepségen. A jelenlegi parlamenti pártok (mintha összebeszéltek volna) a Jobbik kivételével a pesti belvárostól minél messzebb emlékeztek, a szezon és a fazon így sehol nem keveredett, a "provokáció" - ha volt ilyen szándéka bárkinek - beláthatóan, silány táptalajt talált volna a kora esti pesti flaszteron. Jó előre utalt is erre az országos rendőrkapitány, amikor október 23-a előestéjén ország-világ füle hallatára lenyilatkozta, hogy a rendvédelmi szervek és titokszolgák nem tudnak különösebb randalírozásra készülő felforgató tevékenységről (már pedig, mint tudjuk, ha ők nem készülnek ilyesmire, akkor az ilyen jellegű megmozdulást a legvérmesebb reményű balhés sem talál magának)! A harmadik köztársaság 20 éves évfordulójával kettősre sikeredett ünnep méltósága nem szenvedett csorbát, de nekem - hogy is mondjam - meglehetősen "vértelenre sikeredett"! Október huszonharmadikát ma már csak - az akkori, kivételes élethelyzeteket megéltek - könnyezik meg csendben. Velem - ezen a napon - pont húsz éve, a Kossuth téren, a köztársaság kikiáltásakor esett ez meg utoljára, (mosolyra okot adó szentimentalizmus?) azóta sem. Az öröm önkéntelen (önkénytelen) könnyei futottak le akkor pelyhedző, "a jövőbe reményteljesen tekintő" arcomon... Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de a Tiszán is. Zajlott az élet, a szakállam azóta megerősödött, s egy új generáció nőtt fel ez idő alatt, akiknek '56 és '89 bizonyára kevesebbet - akarom mondani, mást - jelent, mint (személyes érintettségük okán) nagyszüleiknek, apjuknak, anyjuknak. A sors fintora, hogy többségünk a XX. század második felének, és az azóta eltelt időnek elszalasztott lehetőségeiről emlékezhet meg e napon, hiszen - tetszik, vagy sem - az embertelen kommunizmus haszonélvezői, "emberarcú szocializmussá" konszolidálták hatalmukat, hogy teljes csődjüket követően - mintha mi sem történt volna, harmadjára is - immáron szabad akaratunkból ismét (meg)vezethessenek mindannyiunkat. Azon túl, hogy megtorlás nélkül tehetjük ezt, a szó szoros értelmében vett ünnepelni valónk hazánk jelen helyzetében talán csak annyi van, hogy múltunk tanúsága szerint a legnehezebb helyzetben is talpra tudunk állni. A most azonban, kísértetiesen a 20 évvel ezelőtti napokra emlékeztet: a szocialisták a gazdaság állapotát látva - egymással a koncon marakodva, mentve maguknak a vagyonként menthetőt - félreállni látszanak a "népharag" elől, úgy, hogy eközben maguk is

az elodázhatatlan változások élére kívánnak állni

. A rendőrség ugyan nem tűz kokárdát sapkarózsája helyére - mint anno -, de nem is talpig páncélban védi a köz nyugalmát. Látszatra tehát ismét visszatéret a rendszerváltás szele: kérdés mikor és hogy fogjuk be, s merre vitorlázunk el vele? Mert a rómaikkal szólva

"Navigare necesse est!"

, de nem mindegy ki áll a kormány kerekénél!