100 éve Szeged: Amikor Szeged villamos helyett gyalog zarándokolt a temetőkbe
Egy város, amely együtt emlékezett. Szeged 1925-ben gyertyafényes népvándorlással búcsúzott hőseitől.
1925. november 1-jén Szeged városa egy szívével emlékezett. A Délmagyarország 1925.11.03. napi beszámolója szerint olyan tömeg vonult ki a temetőkbe, hogy maga a villamos sem bírta a lépést: a „koszorúk alatt roskadozó” szerelvények zsúfolásig teltek, és sokan végül gyalog tették meg az utat – kezükben virág, szívükben fájdalom. A gyászolók sorfala úgy kígyózott a Dugonics tértől a belvárosi temetőig, mintha a város egész lakossága zarándoklatra indult volna az élők nevében az eltávozottak felé.
A virágzás napja – nem a kertben, hanem a szegedi sírhalmokon
Ami őszirózsa, krizantém nyílt a szegedi kertekben és ami kegyelet virágzott ki halottak ünnepére az emberszívek kertjében, az mind kivándorolt a temetőkbe
– írta a tudósító, és e mondatban ott reszketett a korabeli szegedi lélek minden szelete. A temetők nemcsak sírokból és fejfákból álltak, hanem egy egész társadalom története kanyargott a kövek között. Az ünnep hátterében ott húzódott a világháború árnyéka: a katonai parcellák, a sírok, amelyeket „ünnepi díszben” vártak az emlékezők.
A korabeli cikkben a hősi halottak számát száraz számadatok jelezték, de minden szám mögött ott volt egy arc, egy család, egy sors. A katolikus temetőben 1800, a görögkeleti temetőben 635, a reformátusban 420 katona aludta örök álmát.
Ezek a sírok lettek aznap a város szíve.
Parancsszóra emelkedő emlékezet
A megemlékezés nem volt csupán a gyászoló hozzátartozók néma jelenléte. A városvezetés, a hadsereg, a rendőrség – mind kivonultak. Vitéz László Miklós tábornok vezetésével tisztek és díszszázadok sorakoztak fel. A katonai lelkész, Zámbó Dezső emelkedett szavakkal idézte meg azokat, „akik a háborúban elvéreztek”.
A beszédek nem patetikusan, hanem szívből szóltak, mint akik maguk is veszítettek valakit. A Himnuszt kétszer is eljátszotta a katonazenekar: kezdésként és zárásként is – mint két könnycsepp az emlékezés arcán.
A megemlékezésben azonban nemcsak a katonák kaptak helyet. A város is lerótta kegyeletét azok előtt, akik a közösségért éltek: Lázár György, Klauzál Gábor, Szabados János, a „negyvennyolcas honvédek”, Apáthy István, Veszprémy Dezső, Makó Lajos és Békeffyné Kükemezey Vilma sírjára is került virág.
Szeged nemcsak harcosaira, de tanáraira, művészeire és közéleti embereire is emlékezett. Ez a nap a közös emlékezeté volt – egy városé, amely nem felejt.
Gyertyafény és gyalog hazatérők
Ahogy leszállt az este, felragyogtak a gyertyák – és mintha a temető fénye válaszolt volna az ég csillagaira. A „halottak kertje” szó szerint életre kelt: gyertyák, mécsesek, reszkető lángok szórták szét a sötétséget. A városból kivezető út ugyanaz maradt – de hazafelé már más volt a lépte az embernek.
Az élők tömege visszaindult, gyalogosan, a koszorúk helyén már csak az üres karjaikat vittek, de a lelkük tele volt. Talán csendesebbek lettek tőle. Talán jobban megértették, mit jelentett az a szó: áldozat.
Szeged azon a napon nem a Tisza-parti város volt, hanem egy lélek. Egy emlékező város. Egy virággal borított, mécsesfényes emlékmű az idő szívében.
Egy évszázados Mindenszentek tanulsága
Egy évszázaddal később, ha ma virágot viszünk egy sírra, talán nem is sejtjük, hogy ott álltak előttünk már akkor is ezrek – ők is emlékeztek. Mi pedig – emlékezünk rájuk.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
