El-Tamástalanodottságunk!

Tamás fogta magát, és nem tamáskodott, és ezzel már életében „boldoggá avatta magát!" Példát mutatott, a dolgok végére járva.

Midőn az ország egésze meddőn eltanácstalanodott, hogy legyen vagy ne legyen ez meg az, hogy miként vélekedjék bizonyos napi gondokat okozó és fenntartó kérdésekről, és csak halogatja a válaszokat, valamint az azokkal járó cselekvés kényszereit, Cseh Tamás „apa kalapját megemelve”, emelt fővel távozott, hagyott itt minket, hezitálni… Magyarország, a magyarság, mely értette nyelvét, de többnyire Bereményivel írt dalait dudorászva sem értette, miről beszél, most „el-Tamástalanodott”, ahogy az ember elanyátlanodni szokott, ha jön a vég, és nincs kihez hazamenni, kicsit megbújni a kegyetlen realitások elől. Napok óta keresem a hangot, a szót, a témát melyről közérdeklődésre számottevően írni lehetne, jegyzetet vagy mifenét… Mert véleményt mondani, (még egy vélemény rovatban is) felelősség a beszélő részéről. Pedig van itt megénekelni való ügy dögivel, talán – szándékosan – túlságosan is sok! De nem dolgom megalapozatlanul kibeszélni dolgokat, csak hogy meglegyen a penzum (a késő kádári gőz kieresztése). Éppen az anyaggyűjtésen ügyködtem (csapongva és kapkodva), mikor arra ébredtem, hogy történt, ami történt, aminek minden halandó életében meg kell történnie. Előbb emlékek, dalok, közös élmények tódultak fel, majd ezek csitultával a valódi veszteség felismerése, hogy tudni illik el-Tamástalanodtunk! Mert Cseh Tamás emblematikus figurája volt egy-két (egymást ölelő) Magyarország újkori története szempontjából meghatározó korszaknak és nemzedéknek. Személyes jelenlétén, lemezein, koncertjein, médiamegnyilvánulásain túl olyan egyéniség volt (és marad), aki nem halogatta, a dolgokat, folyamatos cselekvésben volt, nem tűrhetvén a mellébeszélést, a szemfényvesztést, a lagymatagságot. Véleményformálóként – hiába hátráltatták, ahol tudták: dühítették – dalaiban soha nem volt ott az odavágás, sokkal inkább az összetartás kényszere, a közös gyökerek keresésének vágya csengett ki egyéni hangvételű kántálásából. Soha nem volt rest cselekedni, mindig, az utolsó pillanatig voltak tervei. S magánemberként is állandóan világot váltott nem kisszámú asztaltársaságaival. De úgy tűnik, nem jött át, egészen közönségének: csak dalokban marad velünk, életérzésekkel, vágyakkal, fogadkozásokkal. Tamás fogta magát, és nem

tamáskodott

, és ezzel már életében

„boldoggá avatta magát”

! Példát mutatott, a dolgok végére járva… Poroljuk hát le a régi bakeliteket,

hallgassuk az interneten önzetlenül ingyenessé tett dalait

! Van mit tanulnunk tőle, ha van rá hallásunk, utólag talán végre valóban be tudjuk fogadni üzeneteit. Bármelyik párt bármelyik politikusa tanulhat általa, ha megvalósítja mindazon álmainkat (és az jó lészen mindannyiunknak), melyeket annak idején egy-egy szegedi koncertjét követő, hajnalba hajló „zentai huszáros” világmegváltásunk indukált, hogy „reggelre kelve” ezeket feledni látszódjunk: „ahogyan ez itt szokás”!