A kereszténység és a politika kapcsolatáról

A keresztény egyházak és azok hívei hitüket, egyházi tanításukat nemcsak a spiritualitás terén vagy a magánélet szférájában jelenítik meg, hanem a közéletben is. Ez nemcsak a magyar állam alkotmányából következő állampolgári joguk, hanem – mint saját szabályok szerint működő vallási közösség tagjainak – hitbéli kötelességük is. Az ilyen jellegű megnyilvánulások korlátozása nem pusztán a hívek alapvető polgári jogainak csorbítása lenne, de a vallásgyakorlás szabadságának megbéklyózása is (hiszen pusztán egyházuk tanításai szerint járnak el a keresztény lelkészek, hívek, politikusok, amikor véleményüknek hangot adnak).

Érdeklődéssel olvastam a

Délmagyarország

2009. június 5-i számában id. Tarjányi Györgynek a

Kapcsolatok

rovatban megjelent írását, illetve az annak kapcsán az elmúlt napokban a keresztény egyházak és lelkészeiknek politikai szerepvállalásáról a

Csörög a telefon

című rovat hozzászólói közt kialakult polémiát. Az egyházak politikai, közéleti szerepvállalásának és a kifejezetten valláshoz kötődő politikai mozgalmak (jelen esetben a kereszténydemokrácia) kérdése tehát érdekli az embereket. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a keresztény egyházak és azok hívei hitüket, egyházi tanításukat nemcsak a spiritualitás terén vagy a magánélet szférájában jelenítik meg, hanem a közéletben is. A társadalmi diskurzusban és a politikai vitákban a keresztény egyházak vezetőinek és követőiknek is ki kell venniük a részüket. Ez nemcsak a magyar állam alkotmányából következő állampolgári joguk, hanem – mint saját szabályok szerint működő vallási közösség tagjainak – hitbéli kötelességük is. A katolicizmus huszadik századi történetét meghatározó második vatikáni zsinat egyik záródokumentuma, a

Gaudium et spes

kezdetű lelkipásztori konstitúció 76. pontja kimondja, hogy „az Egyház

<…>

semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez”. A dokumentum természetesnek és magától értetődőnek veszi, hogy a politika világa és az egyház élete egymástól teljesen független, mindkettő működése autonóm. Kijelenti ugyanakkor: a katolikus egyház küldetéséhez tartozik, hogy „ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben megkövetelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; s közben használhassa mindazokat az eszközöket – de csakis azokat –, melyek a korhoz és a körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával”. A Katolikus egyház katekizmusának 899. pontja szerint a világi keresztényekre nagy föladat hárul akkor, amikor „a társadalmi, politikai, gazdasági adottságokat a keresztény tanítás és élet követelményei szerint” kell kialakítani. A két fönti dokumentum alapján tehát a katolikus híveknek a politika világában is meg kell jeleníteniük vallási meggyőződésüket (ez egyébként a keresztény egyházak többségére és az iszlám vallás nagyobb irányzataira is igaz). Az ilyen jellegű megnyilvánulások korlátozása pedig nem pusztán a hívek alapvető polgári jogainak csorbítása lenne, de a vallásgyakorlás szabadságának megbéklyózása is (hiszen pusztán egyházuk tanításai szerint járnak el a keresztény lelkészek, hívek, politikusok, amikor véleményüknek hangot adnak). Ez pedig demokratikus körülmények között megengedhetetlen, sőt kifejezetten káros.