Jamaikai játékok

Eközben egy másik tízmilliós országban, ahol megszüntették a sportminisztériumot, ahol lényegében nincs kormányzati sportkoncepció, és ahol példátlan módon mindössze a bruttó nemzeti össztermék 0,2 százalékát fordítják sportra, pártpolitikai mezőbe került az olimpia ügye, és összefogás helyett csak az egymásra mutogatás folyik. Bár még nincs késő, a hazai viszonyokat ismerve aligha képzelhető el egy nemzeti konszenzuson alapuló, hiteles, kormányzati ciklusokon átívelő program kidolgozása.

Van valahol egy tízmilliós kis ország, mely nagyon büszke sportjára. A hétköznapokban elfásult, sokszor kilátástalan jövőképpel rendelkező emberek körében azonban a mai napig egyfajta nemzeti kohéziót jelentenek az olimpiai játékokon elért sportsikerek, amelyek egységbe forrasztják az egyébként igencsak másként gondolkodó embereket. Ám most a megszokottnál jóval kevesebb aranyérem jutott Pekingben, ami valósággal sokkolta a kis népet. Bár más nemzetek örülnének ilyen szereplésnek, a hazaiak kudarcként élik meg olimpiai csapatuk szereplését. Kubáról van szó, mely „csak” 28. lett az éremtáblázaton. Igaz, így is maga mögé utasított olyan „nagy nemzeteket”, mint Argentína, India, Irán vagy Dél-Afrika, és olyan gazdag országokat is, mint például Svájc vagy Dánia, ám ez mit sem számít a szigetországi közvélemény szemében. Nem ehhez szoktak. Hisz negyven éve nem történt meg az a „szégyen”, hogy Latin-Amerikában valaki megelőzze őket az éremtáblázaton, ráadásul a kubaiakkal emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy első helyezés nélkül maradjanak ökölvívásban, és nem sikerült az aranyszerzés a nemzeti sportnak számító baseballban sem. Ám immár az amúgy a dinoszauruszéhoz hasonló túlélési stratégiával és gyorsasággal bíró kubai kommunista vezetés is képes volt fölismerni, hogy ez az irány nem tartható. Beismerték, hogy a kubai állam 21. századi viszonyok között képtelen fönntartani az élsport „világhatalmi” jellegét, és nyugati típusú szponzorációt szorgalmaznak a megtépázott kubai sporttekintély helyreállítása érdekében. Eközben egy másik tízmilliós országban, ahol megszüntették a sportminisztériumot, ahol lényegében nincs kormányzati sportkoncepció, és ahol példátlan módon mindössze a bruttó nemzeti össztermék 0,2 százalékát fordítják sportra, pártpolitikai mezőbe került az olimpia ügye, és összefogás helyett csak az egymásra mutogatás folyik. Bár még nincs késő, a hazai viszonyokat ismerve aligha képzelhető el egy nemzeti konszenzuson alapuló, hiteles, kormányzati ciklusokon átívelő program kidolgozása. Nem pusztán a honi versenysportért, nemcsak az olimpiai sikerekért, hanem mindenekelőtt a fiatalok értelmes szabadidő-eltöltéséért, hosszabb távon a társadalom testi-lelki egészségéért. És ha ez utóbbi adott, ha családjuk anyagi helyzetüktől függetlenül ifjak száz- meg százezrei sportolhatnak hazánkban, ha van valódi utánpótlás-nevelés, ha létezik a sportoló tömeg speciális igényeit is kielégíteni tudó, mindegyikük számára elérhető egészségügyi ellátórendszer, akkor az olimpiai sikerek sem fognak elmaradni. (Sokat idézett példa, de attól még igaz: a britek 1996-ban egy aranyéremmel tértek haza Atlantából, amit mindenki óriási csalódással fogadott odahaza. A szemléletváltás első lépéseként a kormány heti öt órára emelte az iskolai testnevelésórák számát, majd valódi sportforradalmat valósított meg. Pekingben Nagy-Britannia 19 aranyat, az éremtáblázaton pedig negyedik helyet szerzett.) A pénz nem minden. Talán nem kell magyarázni, hogy abból Kubában sincs sok, mégis rengeteg aranyesélyük volt, hiszen a két realizált első hely mögött tizenegy második és ugyancsak tizenegy harmadik helyezést szereztek! Eközben nekünk, magyaroknak a három aranyunk mellé „csak” öt ezüst és két bronz jutott, ráadásul a tíz magyar éremből öt – részben vagy egészben – három kiemelkedő világklasszis magyar sportoló (Cseh László és a Kovács–Janics-páros) nevéhez fűződik. Nélkülük még „gyászosabbra” sikerülhetett volna a magyarok pekingi szereplése. S arra, hogy a pénz mennyire nem minden, jó példa Jamaika is. A karibi szigetország hat arany-, három ezüst és két bronzérmével 13. lett az éremtáblázaton. S ahogy az ókori görög sportolók saját városállamaiknak, úgy szereznek dicsőséget napjaink hősei is saját szűkebb és még szűkebb pátriájuknak. Az alig hárommillió lakosú, krőzusi gazdagságúnak szintén nem számító Jamaika kivívta a világ csodálatát. És a jamaikai kormány nemcsak fürdik a dicsőségben: a kabinet 12 millió dollárt (1,5 milliárd forintot) adományoz az olimpia 100 és 200 méteres férfi síkfutását egyaránt világcsúccsal megnyerő Usain Bolt szülőhelyének. Trelawny település irányítóinak az összeget az utak felújítására, a település infrastruktúrájának fejlesztésére kell fordítaniuk. A kormány közleménye így fogalmaz: „Jamaika ezzel a gesztussal szeretné megköszönni, hogy Trelawny ilyen csodálatos sportolóval ajándékozta meg az országot”. Szeged persze semmire sem számíthat a kormánytól Janicsért, Vajdáért. Van még hova fejlődnünk.