Elnökválasztások

Egy pártban többször egymás lehet ugyanazt a valakit megválasztani vezetőnek demokratikusan, hiszen egy párt három-négy egymást követő választási győzelme is vígan belefér a demokráciába. Négynél több már aggodalmat vált ki, de a hiperdemokratikus skandináv országok a bizonyíték, hogy több évtizedes (szociáldemokrata) kormányzás nem rongálta a helyi demokráciát. Máshol, Latin-Amerikában meg éppenséggel a rendszeres kormányváltások finoman szólva kvázi-demokráciákban mennek végbe.

Azt írja Horkay-Hörcher Ferenc filozófus-közíró a Heti Válaszban, hogy ha Fodor után az MSZP és az MDF is új elnököt kapna, az csakugyan erőteljesen átrajzolhatja a hazai politikai térképet, ha viszont a politikai kultúra hiányában kudarcot vallanak e próbálkozások, akkor csak a választók buktathatják meg a sikertelen pártvezéreket. Horkay-Hörcher éles szemű konzervatív elemző, de ezzel a megállapítással jó nagy labdát adott fel az ellennek, mert a Fidesz kimaradt a sorból. Amíg a Fidesz lassan már emberemlékezet óta Orbán Viktort választja elnökké demokratikusan, addig a szocialistáknál valósággal politikai csodafegyvernek kell tekintenünk a kádercseréket. A 98-as választási vereség Horn Gyula bukásához vezetett. Kovács László hiába került aztán a párt élére, mert 2002-re Medgyessy Péternek kellett anti-Orbánként eljövetelni. 2004 elején azonban már nyíltan (!) beszéltek a kormányoldalon a selyemzsinórról: ha az uniós választáson a párt vereséget szenved, mennie kell. Medgyessynek mennie is kellett. A párt és holdudvara Gyurcsány Ferencben is egy olyan anti-Orbánt látott, aki politikai Mózesként vezeti politikai Kánaánba az övéit. S lőn: Gyurcsánnyal megint győztek a szocialisták. A szocialisták Orbánnal és pártjával szemben okkal-joggal tudtak hát politikai tőkét kovácsolni abból, hogy ők demokratikus pártot alkotnak, mert náluk folyamatos a vezércsere, ezért képesek folyamatosan megújulni is. A Fideszben már az első parlamenti ciklus óta folyamatosan Orbán Viktor vezeti a pártot, amiből az ellenfelek persze hogy politikai tőkét tudnak kovácsolni azzal a folyamatos állítással, hogy a Fideszben antidemokratikus egyszemélyi diktatúra van, amit persze a Fidesz és Orbán folyamatosan cáfol, de azért Orbán mondta, amit mondott: a kassza kulcsa nála van. Egy pártban többször egymás lehet ugyanazt a valakit megválasztani vezetőnek demokratikusan, hiszen egy párt három-négy egymást követő választási győzelme is vígan belefér a demokráciába. Négynél több már aggodalmat vált ki, de a hiperdemokratikus skandináv országok példája a bizonyíték, hogy több évtizedes (szociáldemokrata) kormányzás nem rongálta a helyi demokráciát. Máshol, Latin-Amerikában meg éppenséggel a rendszeres kormányváltások finoman szólva kvázi-demokráciákban mennek végbe. A Fideszt és Orbánt örömmel lediktatúrázó SZDSZ és holdudvara szívesen hánytorgatja fel, hogy anno hogyan győzött (antidemokrata) Orbán Viktor (demokrata) Fodor Gáborral szemben, és erről meg is írták a maguk kultuszkönyvét Csak a narancs volt címmel, de mielőtt ideálliberális olvasóim szeme is bepárásodna, ne felejtsük el, hogy azt megelőzően hogyan végezték ki politikailag az SZDSZ-ben a demokratikusan megválasztott Tölgyessy Pétert, amit a mamlasz jobboldalon még nem írtak meg Csak a madár volt címmel. A történet mélydemokratikus tanulsága volt, hogy nyíltan (!) megmondták: Tölgyessynek azért kellett buknia, mert nem élvezi a Kis János vezette pártelit kegyeit. Egy elnökcsere az MDF-ben valóban módosíthatja a politikai térképet, de ne gyakoroljunk öncenzúrát, és ne hagyjuk ki a Fideszt sem. Persze a választók is megbuktathatják a sikertelen pártvezéreket, de siker s kudarc relatív: Orbán vezetésével a Fidesz kétszer is paraszthajszállal vesztett. Az ellenoldal öt vereséget tud be Orbánnak, amiből 1990, ugye, abszurd, de még 1994 is. Maradjunk kettőnél (2002, 2006), de ha nem, akkor Kuncze Gábor is négyszer vesztett úgy 1994 óta, hogy pártja háromszor mégis hatalomra került. Ennyit a számmisztikáról, aminél sokkalta fontosabb - visszatérve a pártverseny analógiájára -, hogy a pártok demokratizmusának legalább akkora fokmérője a belső ellenzék (nem) léte. Ebből a szempontból meg kritikusnak tartom azt, hogy a magyar pártok ifjúsági szervezetei nem töltik be demokratikus funkcióikat: a stratégiákban, taktikákban, alkukban és kompromisszumokban gondolkodó pártelitjeik bírálatát pártjuk alapelvei és -értékei alapján.