Érmek a kémcsövek árnyékában

A világversenyek tévéközvetítései dollármilliárdokat mozgatnak meg. Ilyen társadalmi és üzleti érdeklődés mellett szükséges a szenzáció, új rekordok születése. Senkit sem érdekelne a 100 méteres síkfutás, ha azt évről, évre csak 12 percen kívül futnák le az atléták, vagy a Tour de France kerekesei tolnák a kerékpárt az emelkedőn.

Az Európai Parlament kulturális és sportbizottsága a dopping esetleges legalizálásáról tárgyalt múlt héten Brüsszelben, s Christopher Brissoneau, a párizsi Descartes Egyetem professzora a doppingtilalom feloldását támogató javaslattal állt elő. A bizottság a vita folytatásáról állapodott meg. Az érvek között szerepelt az ellenőrzési módszerek költségessége, pontatlansága, a sportolók bizalmas egészségügyi adatai és a legfontosabb, hogy az ellenőrzési módszerek nem képesek lépést tartani az új szerek piacra kerülésének ütemével. A világversenyek tévéközvetítései dollármilliárdokat mozgatnak meg. Ilyen társadalmi és üzleti érdeklődés mellett szükséges a szenzáció, új rekordok születése. Senkit sem érdekelne a 100 méteres síkfutás, ha azt évről, évre csak 12 percen kívül futnák le az atléták, vagy a Tour de France kerekesei tolnák a kerékpárt az emelkedőn. Viszont az emberi szervezet önerőből nem képes egy adott szint fölé emelkedni. Nem fejleszthető, mint egy Forma 1-es versenyautó. Vagy mégis? Egy-egy biokémiai intézetben előállíthatnak olyan „alkatrészeket", amit a konstruktőrök felügyelete mellett beépítve az emberi végtagok erőteljesebben teljesítenek. Az ajzószerek használatáról mindenki tud. Azt is, hogy bizonyos sportágakban ma elképzelhetetlen táplálékkiegészítők, serkentők segítsége nélkül komoly eredményt elérni. A bibi ott van, hogy az már finoman szólva sem szabályozott, mi kerül a tiltó listára, mikor és hogyan lehet mégis a hatása alatt sportolni (például: asztmásan vagy megfázva kaphatunk engedélyt bizonyos szerek használatára). Aztán a fejlettebb országok sportpolitikai lobbija jóval erősebb, mint a szegényebb országoké. Egyszóval mindenki tudja, hogy mindenki szedi. Egy-egy tömeges lebukás borzolja csak odáig a kedélyeket, hogy felmelegítsék újra e keserű levest. De mire kiürül a tányér, mindig ugyan azzal a korgó gyomorral kelünk fel az asztaltól. Valami hiányzik. Saját tapasztalataimból merítve azt kell mondanom, hogy nem egy alkalommal találkoztam tiltott szerek használatával. Beszédes, hogy egy kis közép-európai ország harmadosztályú futballbajnokságában olyan könnyen lehetett amphetaminhoz vagy ephedrinhez jutni, mint egy kitartó háziasszonynak friss pontyhoz néhány telefon után. És mondanom sem kell, hogy tucatnyi játékost ismertem városunkban, akik rendszeresen... Mondom még egyszer: amatőr bajnokságban; ahol persze nincs ellenőrzés. Sokak nem gondolnák, hogy még a sportnak e közepes szintjénél lejjebb is akadnak, akik bogyókhoz nyúlnak, ha mozdulni kell. Szeged egyetemének testnevelő tanári szakát végezvén - az ezredforduló előtt, a kreditrendszer áldásától távol még - minden férfiúnak teljesítenie kellett háromezer méter síkfutást. A szintidő még egy rendszeresen futó embernek is becsületére vált. Aki nem érte el az utóvizsgán sem, évet ismételt. Mindenki tudta, kitől lehetett ephedrint vásárolni... A professzor javaslata egy kicsit merész ugrás, a problémával azonban mégis foglalkozni kell. Kollégám szerint, aki élsportot választja, legyen tisztában azzal, hogy még ha nem is nyúl tiltott szerekhez, bizony a szójagranulátumból varázsolt fehérjebombák is nagyon komolyan megterhelik hosszú távon a szervezetet. Mert nekem most úgy tűnik, mintha néha komolyan hinnénk a teljesen tiszta bajnokokban, és csak egy-egy eltiltás vagy más botrány után kezdünk suttogni. Meddig áltatjuk magunkat, s játszunk tovább színházat?