Horthyról, szabadon

Semmiképp sem szabad az 1920 és ’44 közötti korszakot túlidealizálni vagy Horthynak indokolatlanul nimbuszt teremteni, ám a reális Horthy-képre és a nagy államférfi érdemeinek elismerésére mindenképpen szükség van.

A Horthy-korszakról és a kormányzóról tartottunk tudományos konferenciát a hétvégén. A több száz érdeklődő, az újnak ható történészi megállapítások, sőt a szenvedélyes viták is azt mutatták: a negyven fokos melegben is létjogosultsága van a Horthy-kép – több évtizedes hazugságoktól mentes – újrarajzolásának. Horthynak, az első világháború hősének hazai politikai pályája Szegedről indult. Itt kezdte szervezni – a helyi keresztény és zsidó polgárság hathatós támogatásával – Nemzeti Hadseregét. Szeged később sokat köszönhetett a kormányzónak illetve az általa megtestesített stabilitásnak: egyetem, klinikák, iskolák, a Dóm tér, a Nobel-díjas Szent-Györgyi, és sorolhatnánk. A konferenciát záró kerekasztal-beszélgetés alapján azonban érdemes néhány (tév)hiedelemről részletesebben is szólni.

„Horthy antiszemita volt, felelős a holokausztért”

– hangzik talán a legsúlyosabb vád az egykori kormányzó ellen. A valóság viszont az: a kormányzó nem volt antiszemita, szép számmal voltak zsidó támogatói és barátai. Hazánk 1944-es német megszállásáig Európa egyik legnagyobb zsidó közössége épp itt élt, akiket Horthy Hitler követelésére sem volt hajlandó kiszolgáltatni. A megszállást követően a német katonák és hazai embereik megkezdték a vidéki zsidóság deportálását, és Horthynak ekkor már nem volt lehetősége ezt megakadályozni. Persze lemondhatott volna a kormányzói posztról, ám ez esetben senki sem akadt volna, aki – a még neki engedelmeskedő néhány egység segítségével – meggátolhatta volna a fővárosi zsidó közösség deportálását, aminek köszönhetően közel kétszázezer budapesti zsidó túlélhette a háborút. Ezért később a Zsidó Világszövetség köszönetet mondott Horthynak, portugáliai száműzetésében pedig részben amerikai zsidók segélyezték. A magyar holokauszt máig feldolgozatlan, ép ésszel felfoghatatlan tragédiánk – de ezért nem Horthy a felelős.

„Horthy háborús bűnös”

– mondogatják a mai napig sokan. Horthy nem volt háborús bűnös: bár a jugoszláv kormány kezdeményezte, hogy háborús bűnösként vonják felelősségre, Horthyt a nürnbergi perben csak tanúként hallgatták ki, s nem helyezték vád alá. Ez utóbbit egyik nagyhatalom – beleértve a Szovjetuniót – sem támogatta. (Feljegyzések szerint még Sztálin is értékelte az amúgy sikertelen kiugrást.)

„Horthy diktátor volt: a fehérterror juttatta hatalomra, majd megágyazott a fasizmusnak, Hitler utolsó csatlósa lett, végül rászabadította az országra a nyilas söpredéket”

– tanították róla évtizedekig. Valójában épp a Horthy-rendszer megszilárdulása vetett véget a fehérterrornak. Mai értelemben véve valóban nem volt demokratikus a két világháború közötti Magyarország politikai berendezkedése, de a kor viszonyai szerint nem számított szélsőségesnek. Sőt, maga Horthy igyekezett leszámolni a politikai szélsőségekkel, hosszabb-rövidebb ideig Rákosi és Szálasi is a szegedi Csillag-börtön „vendégszeretetét” élvezte. A mai szemmel már nyilvánvalóan elfogadhatatlan nyílt szavazásos rendszer épp ennek az autoriter, de mégis parlamentáris alapon nyugvó rendszernek a stabilitását biztosította: amikor végre 1939-ben megvalósult a szociáldemokraták, polgári liberálisok, kisgazdák követelése, és titkos választásokat tartottak hazánkban, visszaestek a demokratikus erők, és soha nem látott mértékben előretört a nemzetiszocialista-nyilas szélsőjobboldal. A harmincas évek végén hazánk – a Trianon okozta katasztrófa miatti kényszer és a világpolitikai tényezők hatására – nem tudta elkerülni a háborúba sodródást, de számos esetben (lengyel menekültek befogadása, titkos béketárgyalások) igyekezett legyűrni a Harmadik Birodalom fojtogató ölelését. Ezt támogatta Horthy két fia is: egyikük a fronton, tisztázatlan „balesetben” vesztette életét, másikuk náci koncentrációs tábor foglyaként élte meg a háború végét. A kormányzó maga is német fogságba került, és csak a szerencsének köszönhette, hogy Himmler parancsa ellenére nem végezték ki még az amerikai felszabadítók megérkezése előtt. Semmiképp sem szabad az 1920 és ’44 közötti korszakot túlidealizálni vagy Horthynak indokolatlanul nimbuszt teremteni, ám a reális Horthy-képre és a nagy államférfi érdemeinek elismerésére mindenképpen szükség van. Ebben, úgy hiszem, jó szolgálatot tett a hétvégi Horthy-konferencia.