Hazaérkeztek a magyar hadifoglyok: Ukrajna hálálkodás helyett támad


A háborúk nemcsak a csatatereken hagytak nyomot, hanem a legcsendesebb tanyákon, a legszűkebb családi körökben is. A Délmagyarország 1926 tavaszán egy olyan történetet idézett fel, amely egyszerre volt megrendítő és különös: egy szegedi huszár sorsát, aki tizenkét év után tért haza a hadifogságból - egy már teljesen megváltozott életbe.

1914-ben Sallai József, felsőtanyai lakos, huszárőrmesterként vonult be a háborúba. A korabeli beszámoló szerint „égett a föld és lomha katonavonatok dübörögtek a határok felé”, miközben a fiatal férfi alig fél éve volt házas. A búcsú fájdalmas volt, de a remény még erősebb: mindenki gyors győzelemben bízott.
A sors azonban másképp alakult. Sallai alig esett át az első tűzkeresztségen, már fogságba is esett. 1914 őszén, Komarovnál, amikor huszárezredét megsemmisítették az oroszok, ő is a hadifoglyok közé került.
Otthon közben teltek az évek. A háború véget ért, forradalmak jöttek-mentek, de a fiatalasszony hiába várta férjét. Nem érkezett levél, nem jött hír – „csak egy sor írás sem”. Hogy Sallai valóban nem írt-e, vagy levelei vesztek el útközben, azt soha nem tudták meg, mint a korabeli sajtó írta: "Sallai nem írt haza, vagy pedig, ha írt, levelei nem jutottak el a szegedi akácos tanyák közé."
A bizonytalanság azonban nem tarthatott örökké. Az asszony végül meghozta a nehéz döntést: kérte férje holttá nyilvánítását. A hivatalok kimondták a végső szót, és „neve mellé az anyakönyvi hivatalban fekete kereszt került”. Ezzel Sallai József hivatalosan megszűnt élni.
A „bús özvegy” nem maradt sokáig egyedül. A korabeli írás szerint hamarosan „össze is állott egy sövényházi zsellérrel”, akitől két gyermeke született. Az élet ment tovább, ahogyan akkoriban oly sok családban, ahol a háború végleg elvette a férfiakat.
Ám a történet itt vett váratlan fordulatot.
1925 tavaszán, tizenkét év fogság után, Sallai József egyszer csak hazatért. A régi házat kereste, a régi életet – és mindenekelőtt a feleségét. A valóság azonban más volt. Megtudta, hogy felesége holttá nyilváníttatta, új életet kezdett, és már gyermekei is vannak.
A száz évvel ezelőtti tudósítás szűkszavúan, mégis sokatmondóan írta le a helyzetet: Sallai „úgy gondolta, hogy ezen már változtatni úgy sem lehet”.
Nem követelte vissza régi életét. Nem háborgott. Inkább elfogadta a megváltozott valóságot, és úgy döntött: ő is újrakezdi.
A sors azonban itt sem engedte könnyen. Hiába akart újra megnősülni, a törvény útját állta. Mivel első feleségének tartózkodási helye ismeretlen volt, nem tudta megindítani a válópert. Az egykori huszár így ismét várakozásra kényszerült – ezúttal nem a fogságban, hanem a jog útvesztőiben.
Végül Szegedre ment, és ügyvédhez fordult. Dr. Kormányos Benő vállalta, hogy felkutatja az asszonyt. Hosszú hónapok teltek el, mire sikerrel jártak: „majdnem egy esztendő” után kiderült, hol él az egykori feleség.
Ekkor végre megindulhatott a válóper.
A történet végén a korabeli újság már csak annyit jegyzett meg: mindez azért történt, hogy Sallai József „szabad legyen és újból való házasodása elé semmi akadály ne kerüljön”. Egy ember, akit a történelem egyszer már „kitörölt” az élők sorából, újra esélyt kapott az életre.
Ez a száz évvel ezelőtti szegedi történet ma is emlékeztet arra, milyen hosszú árnyékot vetett a háború a hétköznapi sorsokra. És arra is, hogy az élet – bármilyen kanyargós úton – néha mégis visszatalál a maga rendjéhez.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.