Szűkebb sávok, lezárt parkolók: jelentős forgalmi változások jönnek Tarjánban


A hatvanas évektől az ezredforduló utánig sok Szovjetuniót vagy utódállamait megjáró hazánkfinak közös élménye volt, amikor helybéli férfiakkal találkozva azok felidézték, hogy ők mikor mennyi időt töltöttek valamelyik magyarországi szovjet laktanyában, ezalól Szeged sem volt kivétel.

A második világháborúban a vörös hadsereg csapatai 1944 október 11-én foglalták el Szegedet. Főerőik gyorsan továbbvonultak, városunk szovjet katonai temetőjébe zömmel nem a helyi harcok elesettjei, hanem hónapokig fennálló hadikórházuk elhunytjai kerültek. A front átvonultával Magyarországon 1956-ig csak Székesfehérvár mellett üzemeltettek egy nagyobb harckocsizó támaszpontot, melynek erői elégtelennek bizonyultak 1956 októberében a magyar forradalom eltaposására.
Az 1956 november 4-én Kárpátalja és Románia felől meginduló általános támadásuk Szegedet Makó irányából érte el. A harckocsikkal biztosított lövészeik a városháza épületét elfoglalva többeket letartóztattak, volt akit a Szovjetunióba deportáltak. Számos középületet megszálltak, a MÁV székházban szétverték a Széchenyi Rádió berendezését.
A Kossuth Lajos sugárúton és a Rákóczi térnél valamint a színháznál dördültek lövések, a szovjet katonák egy házba belőttek, az incidensek nem jártak halálos áldozattal.
Okulva 1956 októberének tapasztalataiból, alakulataik most már nem távoztak. Az ország sok pontján, így a szegedi Öthalomnál is megkezdődött a szovjet laktanyák és kiszolgáló létesítmények építése, „ideiglenesen hazánkban állomásozva” ittmaradtak.
Az általános sorkötelezettséggel járó, bizony náluk több éves katonai szolgálat a birodalom minden népének fiait katonai egyenruhába öltöztette. Nem járhattak másként a harciasságukról híres csecsenek sem, akiknek kilencvenes évekbéli, az orosz belügyi majd katonai erőkkel vívott háborúi bejárták a világsajtót. Első elnökük Dzsohar Dudajev a legelső csecsen származású szovjet tábornok volt, többek között a kunmadarasi légibázisukon teljesített több éves előmenetele okán is. A harmadik csecsen elnök a szintén hivatásos katonatiszt Aszlan Maszhadov 1981-86 közötti magyarországi szolgálatát zömmel a szegedi laktanyájukban töltötte.
Sokáig tűnt elképzelhetetlennek a kommunista rendszer kimúlása, pláne a Szovjetunió szétesése. Mikorra hazánkban 1989-ben elkezdődnek az akkori és a hatalom képviselőinek kerekasztal tárgyalásai, a Szovjetúnió több kaukázusi és közép-ázsiai térségében már kiterjedt, akkor még belsőnek számító polgárháború bontakozott ki, melyet a mély gazdaságiválságba sodródó moszkvai hatalom már nem volt képes elfojtani. A vörös haderő kezdett úgy járni, mint az Osztrák-Magyar Monarchia harcoló csapatai 1918 november első napjaiban: a hadsereg még megvolt, de a mögötte lévő államalakulat feltartóztathatatlanul szétesett.
Az 1990 januárjában megkötött államközi kivonulási szerződést végrehajtva Szegeden 1991 február 13-án gördült ki a kivonulókat szállító utolsó szerelvény a kiskundorozsmai vasútállomásról.
Katonazenekar, virágosztó érdeklődő szegediek, nosztalgiázó egykori munkásőrök, vagonból integető távozó kiskatonák, Silov altábornagy a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka és Lippai Pál polgármester volt közvetlen részese a vörös hadsereg búcsúpillanatainak. Ahogy az egyik jelenlévő fogalmazott sokak nevében: „ezt is megéltük.”

A magyar társadalmi emlékezet számos történetet őriz a szovjet (nemcsak a kis) katonákat jellemző alkoholizmus, cserekereskedelem, jópárszor az őszinte szívélyes barátkozás, ugyanakkor a belső brutalitás vagy épp a néha laktanyáikból kijutó szökevények utáni kegyetlen hajtóvadászat emlékeiről. A kivonulás évfordulója az ismét visszanyert tényleges teljes függetlenség történelmi dátumává vált.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.