Ez a hír is érdekelheti
Mihálffy Béla: új év, újabb kézzelfogható segítség Szegeden
100 éve Szeged: Móra Ferenc szavaival búcsúztatták Cserzy Mihályt
1925 decemberében fekete drapériák borították a kultúrpalotát. Szeged búcsút vett Cserzy Mihálytól.
Száz évvel ezelőtt, 1925. december 19-én számolt be róla a Délmagyar, hogy Szeged egész városa megállt egy pillanatra, hogy Cserzy Mihályt gyászolja. A kultúrpalota fekete drapériával bevont előcsarnoka zsúfolásig megtelt, a félhomályban „a gyertyák sárga fénye szomorúan hullott rá a szemfedőre”.
A koporsó úgy állt a katafalkon, mintha az elmúlás is csak udvarias vendég lenne: „Úgy feküdt ott a koporsóban, mintha aludna, szelíd arcán mosoly derengett.” A széles üvegajtón túl a havas város fénye világított be, mintha maga Szeged hajolt volna közelebb, hogy még egyszer lássa egyik legkedvesebb fiát.
Szeged gyásza
A drapériás tér nem tudta befogadni a gyászolók tömegét. Százak várakoztak kint, a kultúrpalota oszlopai között, a lépcsőkön. „Ott volt a gyászolók között mindenki, akinek valami köze volt Cserzy Mihály városához.” A dr. Somogyi Szilveszter, a város vezetőivel, a rendőrség, az iparkamara, az ipartestület, a Dugonics Társaság és számtalan civil sorakozott fel. Koszorúk borították el a ravatalt Szeged szabad királyi város közönségétől a cukrász-egyleten és vendéglősökön át az újságírókig. A város teljes keresztmetszete állt ott, némán, fázva, összeszorult torokkal.
A fájdalom hangjai
Amikor Breizach Béla esperes-plébános megérkezett, és „a hatalmas koporsófödelet rátették a nyitott koporsóra”, a csendet „fájdalmas, szívbemarkoló zokogás” törte meg.
„Az elhagyott asszony reménytelen, kétségbeesett zokogása” beleveszett a Circumdederunt misztikus dallamába - írta le a korabeli tudósító.
Ekkor lépett a ravatal mellé Móra Ferenc, hogy íróbarátai nevében búcsút mondjon.
Móra Ferenc búcsúja
Lehajtott fejjel, fájdalmasan megilletődött szívvel álljuk körül koszorús koporsód, szép virágos sajkád!
– kezdte halkan. Szavai szerint „Szeged halottja, Cserzy Mihály” olyan életet élt, amely „munkás szép élete jutalmául a fájdalomtalan elmúlás jótéteményét” kapta. Móra úgy látta: az ember elmegy, de az író itt marad:
Drága Homokunk, az én búcsúvételem az irótól rövid lesz. A hosszú búcsú csak akkor indokolt, ha akitől búcsúzik, az bizonytalan végű, talán soha vissza nem forduló hosszú útra megy. Cserzy Minály, az ember, a szolgálatkész barát, a játszi tréfák vidám mestere valóban olyan tartományba költözik, ahonnan még nem tért meg utazó, de az író itt marad tizenöt könyvében, tizenöt könyvnek olyan értékeiben, amelyek késő nemzedékek szívében is mint meghitt barátnak biztostanak helyet Cserzy Mihálynak.
Az író, aki itt maradt
Móra Ferenc szerint Cserzy írásai „egyszerűek voltak, cicomátlanok”, akár az anyaföld, amelynek „íze és illata érzett rajta”. Nem divatos művek voltak, hanem időtállók: „éppen azért időálló, mert nem hullik el a divattal”. A magyar paraszti és kispolgári élet „kis-plasztikája” maradt utánuk, tiszta és becsületes művészet, amelyet „tisztaszobák sublótjain üveg alatt” őriznek majd az idők, mint Móra Ferenc akkor fogalmazott:
Ezeknek az alkotásaidnak az idő meg fogja növelni a plasztikáját s ezekről meg fognak emlegetni akkor is, mikor divatos nevekkel már rég el fog menni az idők hajója.
A gyászhajó útja
A búcsú után Tonelli Sándor és Körmendy Mátyás szavai már elhaltak a zokogásban:
Nem felejtünk el soha… Isten veled Cserzy Mihály…
– hangzott el töredezetten. A koporsót lassan vitték le a Rudolf térre (a mostani Roosevelt tér), „úszott a fekete embertömeg felett, mint valami gyászhajó”. Az alsóvárosi temetőig hatalmas tömeg kísérte. A fagyos göröngyök dübörögve hullottak a sírba, hogy „eltakarják örökre az élők elől a halott Homokot”.
További híreink:
