81 éve történt: így szállták meg Szegedet a szovjetek

1944 októberében Szeged utolsó csendes napjai is véget értek. A Vörös Hadsereg elérte a várost, és a polgárok megértették: nem csak a háború, de a világuk is gyökeresen átalakul.

Az ősz beköszöntével már mindenki érezte, hogy a front közeledik. A Tisza-parti városban suttogva terjedtek a hírek: a németek visszavonulnak, a szovjetek már Makónál járnak. Az emberek reggelente nemcsak az eget fürkészték repülőrajok után, hanem a földön is hallgatóztak – egy-egy páncélos zaja vagy tüzérségi dördülés napokra megbénította a lelkeket.

A híd, amely már nem vezetett sehova

Október 9-én a német csapatok – a Vörös Hadsereg előrenyomulását lassítandó – felrobbantották a Belvárosi hidat. A Tisza két partja között megszűnt a közlekedés, az újszegedi és belvárosi rokonok egymástól elzárva, bizonytalanságban várták a fejleményeket. A robbanás hangja még napok múlva is visszhangzott a fülben, és sok szegedi számára ezzel a pillanattal ért véget a régi világ.

A város védelme gyakorlatilag megszűnt: a hadvezetés kivonult, maradtak a civilek, a városatyák, és néhány elszánt értelmiségi, akik nem akarták vezető nélkül hagyni Szegedet. Pálfy György kultúrtanácsnok és néhány civil a városháza pincéjében döntött: megadják a várost.

Egy mérnök, aki Szeged békéjét vitte a frontra

A megadási levelet egy civil mérnök, Bohó András vitte el a szovjet katonákhoz – gyalog, a Kálvária és a Bajai út felé haladva. Nem tudta, mire számítson. A visszaemlékezések szerint találkozott egy szovjet járőrrel, és egy tank árnyékában átadta a levelet. A történet ezen pontját homály fedi, de az biztos: aznap éjjel a tüzérségi tűz alábbhagyott. Másnap reggelre megérkezett Szegedre a Vörös Hadsereg.

Szeged új arca: katonacsizmák a macskakövön

október 11-én a városháza elé gördült az első szovjet harckocsi. A főtéren néhány megrendült városi elöljáró várta a katonákat – de tömegjelenet nem volt. A legtöbben még mindig pincékbe rejtőzve figyelték a bevonulást.

A Széchenyi tér, a Klauzál tér, a Mars tér hamarosan a szovjet katonák gyülekezőhelyévé váltak. A városi gimnáziumok, a vasútállomás, a régi bírósági épület is szálláshelyként vagy katonai parancsnokságként működött tovább. A Csillagbörtönbe magyar és német foglyokat zártak, a katonai rendőrség civileket is letartóztatott. A fogva tartottak között sokan meghaltak a rossz körülmények miatt.

A lakosság körében vegyes érzések uralkodtak. Voltak, akik felszabadítóként üdvözölték a szovjeteket, mások megszállóként tekintettek rájuk. A fosztogatások, a letartóztatások és a szigorú kijárási tilalom árnyékot vetett a háború végét jelentő napokra. Az alsóvárosi plébánián, a kálvária domb alatt, a Tisza-parti utcákban még hónapokkal később is beszéltek a vörös katonák megjelenéséről.

Egy város, amely új világba ébredt

Szeged a háború utáni hónapokban lassan újraindult. A kereskedők óvatosan nyitották ki boltjaikat, a templomokban hálaadó misék váltották a gyászistentiszteleteket. A harangok helyenként elhallgattak, máshol újra zengtek. De mindenki tudta: a város már nem ugyanaz. A régi világ, a polgári rend, a belvárosi cukrászdák, a piarista iskolák biztonsága örökre a múlté lett.

Emlékek és tanulságok

A megszállás több helyszínhez is kapcsolódik Szegeden: a felrobbantott belvárosi híd, a Csillagbörtön, a Széchenyi tér, vagy épp a Városháza, ahonnan Pálfy a megadást szervezte. A Tiszában elsüllyedt szovjet tank, a déli temető szovjet katonai parcellája, valamint az egykori szovjet emlékmű ma is emlékeztet a város nehezebb napjaira.