A mesemondás öröksége: szegedi népmesék nyomában +videó
Dugonics, Kálmány, Bálint Sándor és Tombácz János meséi ma is velünk élnek. A szegedi népmesék világa időtlen örökség.
A népmesék világnapján a szegedi népmesék világáról, legjelesebb gyűjtőiről emlékezünk meg. Még 1843-ban a pesti Kisfaludy Társaság „elhatározá lépéseket tenni a magyar népdalok, mondák, mesék és hagyományok felelevenítése, gyűjtése s megőrzése végett. Ez iránt méltó figyelmet ébresztendő, a hirlapok utján kisérti meg, s felszólít mindenkit a két hazában, (Erdély akkoriban közjogilag különálló volt – a szerk.) mennyire népdalok, mondák, mesék és hagyományok a népek ajkiról eltanulva értésére estek, sziveskedjék azokat papírra tenni, de ugy, mint azokat hallotta, minden csinosítás vagy nemesítés nélkül, »a puszta meztelenségben«, – mert csak így lehetnek a nép szelleme, s költői tehetségének lenyomatai..”
Dugonics András mesekedvelő Etelkája
Már a fenti felhívás előtt a szegedi születésű piarista paptanár Dugonics András az első magyar nyelven írt regényében az Etelkában is a mese pihentető hatásáról ír. „Etelka megához hívatta azokat a lányokat fonyóba, kik Budán mezészni legjobban tudtanak. Tündér Ilonát, a Hamu-pipőkét, a Lidércet, a Táltos lovat, a Fehér macskát, néha éjfél utánig is hallgatta.” Dugonics egykori tanítványa Gaal György adta ki később Bécsben az első magyar mesegyűjteményt.
Kálmány Lajos a nótás pap
Ahogy Móra Ferenc jellemezte: a legnagyobb magyar folklorista, katolikus papként szolgálati állomáshelyein több évtized alatt hatalmas mennyiségű archaikus népi imát, balladát, népmesét, hiedelmeket gyűjtött össze és jelentetett meg. Mint Bálint Sándor fogalmazott, a „szegedi nagytájban” azaz Szegedről kitelepültekkel újranépesített bácskai, dél-alföldi, temesi településekről és persze Szeged-Alsóvárosról származik gyűjtéseinek zöme. A csanádpalotai plébánosként is kétkezi munkavégzéssel gazdálkodó, az egyszerű parasztemberek körében megát jól érző, velük barátkozó lelkészt hívei a nótás papként jellemezték.
A szegedi néprajztudós, Bálint Sándor és mesemondója: Tombácz János
A nagy szegedi néprajztudós, Bálint Sándor is kiemelten foglalkozott a népmesék gyűjtésével. Mint fogalmazott, „ismeretes, hogy a mesemondás nemcsak szellemi, hanem élettani, testi szükséglet is. A gyermek sokszor csak akkor alszik el, ha mesélnek neki. Van úgy, hogy a munka: dohánycsomózás, tollfosztás, kukoricafosztás, hajdani halhasítás szürke egyhangúságát kell a mesemondónak elűznie.”
Egykori szegedi telepescsalád sarja volt a gyűjtéseiben közlőként nagy szerepet játszó Tombácz János, akinek meséit önálló kötetben adta ki.
A téli darvadozás
Az elektromos áram, modern hírközlés előtti világban a mesemondás és annak hallgatása a kikapcsolódás egyik formája volt. Mint Tömörkény István írta: „télen, ólmos föllegek idején, ha korán sötétedett, a lepihenés idejét inkább a sötét szobában várták, ülvén a padkán a búboskemence körül. Ez a darvadozás, a téli mesemondás ideje.” Így szövődtek az egyre szebb és különlegesebb népi mesék, melyeket lelkes gyűjtők által lejegyezve nemcsak a népmesék világnapján, hanem az egész esztendőben élvezettel olvashat, hallgathat minden korosztály.
Szeged városáról a Kecskemétfilm is megemlékezett egy rövid mesefilmben:
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
