Városrészek: Kiskundorozsma története II. rész

Mint arról az előző részben beszámoltunk, Kiskundorozsma már nem sokkal az államalapítás után említve volt, mint halásztanya, azonban a tatárok elpusztították a települést. Az előtte magyarlakta Homokhátságra kunokat költöztettek be, akik sokáig ragaszkodtak nomád életmódjukhoz, majd létszámuk csökkenni is kezdett. Végül a szegedi polgárok kérésére, Mátyás király engedte meg a szegedieknek, hogy a Homokhátságon elterülő kun legelőket és kaszálókat – köztük Dorozsma területét – a kunokkal együtt, közösen használják.

Mire Dorozsma a tatárjárás után ismét a fejlődés útjára lépett volna, jöttek a török pusztítások, amelyek sivataggá változtatták Dorozsmát. A török adókönyvekben azért nem fordul elő sem Dorozsma, sem Szentmihálytelek, mert a török mindkettőt felperzselte és a földig lerombolta.

Szeged városát Ibrahim török hadvezér 1526. szeptember 18-án vette be, legnagyobbrészt elpusztította, a sereget kísérő martalóc katonák pedig a környéket dúlták fel. Ekkor pusztultak el Sövényháza, Dorozsma, Röszke, Szentmihály, Tápé és Szentpéter falvak. Ezen török uralom emlékét ma is őrzi a Dorozsmához tartozó Subasa, ahol török tábori csendőrőrmester, Subasa lakhatott. Szegedet 1543. február havában foglalták el újból a törökök, fölgyújtották és kirabolták. Ettől az időtől kezdve Szeged és vidéke, mint török terület, 144 évig török iga alatt nyögött.

A török hódoltság alatt a Duna-Tisza között lévő területek birtokviszonyai teljesen megváltoztak. A különféle pusztítások következtében a birtokjogokat igazoló adománylevelek többnyire megsemmisültek. A földesurak jórészt a harcokban elestek, vagy a Felvidékre menekültek, a falvak lakossága pedig a törökök kegyetlenségei miatt megszökött, városokba futott, aminek következtében a szétdúlt falvakhoz tartozó földek pusztasággá változtak.

A legnagyobb zavar és bizonytalanság a kun puszták használata és tulajdonjoga körül támadt. Főleg Szeged körül – mivel mint korábban írtuk – a szegedi polgárok Mátyás királytól azt a kiváltságot kapták, hogy a Duna-Tisza közén lévő néptelen kun pusztákon a kunokkal együtt közösen és szabadon legeltethetik jószágaikat. Erről Eszterházy Miklós nádor – aki régi szokás szerint a kunok főkapitánya volt – tudomást szervezve, leiratot intézett a szegediekhez. A nádor elismerte, hogy a szegedieknek a Mátyás királytól kapott adománylevél alapján van legeltetési joguk a Duna-Tisza közén, de hogy a pusztáknak földesurai legyenek, azt a nádor nem engedte meg. A földeket vissza akarta foglalni és a régi jogállapotába visszahelyezni.

A szegediek próbáltak ellenkezni a kunok főkapitányával, panaszukkal levélben a magyar kamarához fordultak, de meghallgatásra nem találtak. Eszterházy nádor megállapította, hogy Szegednek nincs igaza, azonban végül mégis kiegyezett velük. 

A nádornak bár meglett volna a joga a kun puszták felett rendelkezni, vagy azokat bérbe adni, de hatalmas pusztulás miatt nem tudta volna sem hasznosítani, sem mindet bérbe adni – ráadásul a törökök felé is adóznia kellett.

Eszterházy Miklós nádor végül átadta Szegednek a Dorozsma és Szentmihály nevű akkori pusztákat, a többi pusztát pedig évi haszonbérért cserébe használhatta Szeged.

Ez a jogállás egészen a török idők végéig megmaradt, viszont miután újra magyar kézbe került a Kunság és Szeged is, ismét jogi viták és pereskedések kezdődtek a Homokhátság hovatartozásáról.