Hogyan áll most a gyermekvédelmi rendszer?

A gyermekvédelemről az utóbbi hetekben Magyarországon mindenkinek meglett a véleménye. Az Origo Kothencz János szociológust, pedagógust, gyermekvédelmi szakértőt, egyben városunk önkormányzati képviselőjét kérdezte, aki maga is állami gondoskodásban nőtt fel.

Miben látja a gyermekvédelem és esetleg a társadalom felelősségét a gyermekbántalmazással kapcsolatban?

Nos, magam is állami gondoskodásban nőttem fel, három hónapos korom óta egészen 24 éves koromig. A legnagyobb tömegnevelő intézetek világában cseperedtem fel. Magam is sokat tapasztaltam. Ennek a világnak minden velejáróját ismerem.

Egyetemi éveimtől napjainkig a sorstársaim életét szolgálom, közel 30 éve. 

A kérdésre konkrétan válaszolva úgy vélem, az ilyen eset egyértelműen mindannyiunk felelőssége, éppúgy a többségi, mint a szakmatársadalomé. Ugyanakkor az is fontos, hogy hogyan beszélünk a témáról, akkor, amikor az azzal kapcsolatos célunk a dolgok jobbá tétele. Nagyon fontos, hogy ebben a közhangulatban a jogos felháborodásunk mellett a józanságot is szem előtt tartsuk. Meggyőződésem szerint

Nem azokkal van gond, akik a gyermekbántalmazás tényével kapcsolatban felháborodnak és ennek kapcsán alkotnak véleményt, hanem azokkal, akik ezt különböző politikai érdekek mentén szándékosan torzítják, vagy egyéni érdekek mentén erősítik fel azt.

A gyermekek méltóságát csak lesilányítja, ha az erről való közbeszéd csupán politikai érdekek mentén tematizálódik. A gyermekek ügye messze felette kell, hogy álljon bármely ideológiai csoport érdekeinek, úgyis mondhatnám, ez egy abszolút közös nevező kell, hogy legyen. Miközben egyesek rendszerbántalmazásról beszélnek, joggal vetődhet fel a kérdés, egyáltalán mit értünk rendszer alatt. Vajon mit érezhet az a tizenéves fiatal, akinek az otthonához egészen közel az éjszaka közepén fáklyákkal és hangszórókkal tüntető emberek kasztrálást és egyéb szidalmakat kiabálnak? Vajon ez a gyermek, hogy megy másnap iskolába? Vajon az a gyermekfelügyelő, aki munkába menet épp készül belépni a lakásotthon kapuján, hogyan éli meg azt, amikor valaki az utca túloldaláról rákiabál, hogy szemét pedofilok, miközben az illető évtizedek óta tisztességgel végzi a hivatását? Óriási felelőssége van mindannyiunknak abban, hogy az ilyen problémákra adekvát válaszokat keressünk, és hogy elkerüljük a negatív túlzó általánosításokat és a megbélyegzést. Ennek ugyanis a leginkább kárvallottjai pont azok a gyermekek, akikért aggódunk és azok a felnőttek, akik tisztességgel gondozni igyekeznek őket.

Az elmúlt évtizedekben a gyermekvédelem keresett-e vagy tudott-e megoldásokat találni az ilyen és ehhez hasonló problémákra?

Az 1997. évi gyermekvédelmi törvényünk önmagában is válasz erre a kérdésre. Sietve fűzöm hozzá, ha és amennyiben a benne foglaltak meg is valósulnak. Minden korszaknak megvan a maga gyermekvédelme. Történetiségében nézve a szakellátás alakulását, azt is látjuk, hogy a mindenkori jogalkotó hogyan reagál az adott korszak kihívásaira. Az államszocializmus évtizedei túlintézményesülést indukáltak, ami inkább a kollektív nevelés eszményét, mint a személyre szabott törődést preferálta. A gyermekvédelmi törvény a család hasonlatosságához emeli közel az intézményi struktúrát. Elindulnak a nagy kollégiumi rendszerű gyermekotthonok lakásotthonokká történő kiváltásai. Napjainkra nézve elgondolkodtató, hogy ez a folyamat nem zárult le. Még mind a mai napig vannak olyan intézmények, amelyek bár formai felépítésüket illetően megfelelnek a jogszabályi feltételeknek, de valójában nagy intézményes kinézetet öltenek. Ezekben a kollégiumi rendszerű intézményekben a korábbi csoportok egy komplexumon belül vannak jelen, ami az ott élő gyermek szocializációjának még mindig a tömeges jellegét vonja maga után. Úgy vélem, hogy a klasszikus kiváltások körét tovább kell vinni és maradéktalanul be kell teljesíteni. 

Ennek a kornak és a jelenkori jogalkotónak a család jelenti azt az ideát, amelyben a gyermek egyéni szükségleteire a leghitelesebb egyéni válaszokat tudjuk biztosítani. Ha a leginkább családpótló közeg fontosságán van a hangsúly, akkor arra nincs jobb válasz, mint maga a család, legyen az akár a nevelőszülői család is.

Egyéni szükségletek fontosságáról beszél. Vannak-e olyan intézkedések, amelyek ezt a célt szolgálják?

Én mindenképp üdvözlendőnek tartom az elmúlt években megmutatkozó társadalmasítását és kinyitását a gyermekvédelemnek. Paradigma váltó erővel bírt a nevelőszülők foglalkoztatási jogviszonyának bevezetése, mellyel egyúttal a társadalombiztosítás körébe is be lettek vonva. Annak előtte erről álmodni sem lehetett. De említhetném napjaink példáit is, így az Apponyi Franciska Jövőműhely Programot, amelyben a szakellátásban élő gyermekek és fiatalok pályaorientációját és a munkaerőpiacon való elhelyezkedését segítjük a korábbiakhoz képest jóval hatékonyabban. Az ilyen kezdeményezések valóban a gyermekek egyéni igényeit és jövőjét szolgálják.

Van elég nevelőszülő?

Pontosan egy tavaly bemutatott kutatásunkban taglaljuk annak a helyzetnek a látképét, miszerint a nevelőszülői társadalom egyre inkább elidősödik, ugyanakkor a beáramló nevelőszülői hivatásvállalás szinte ezzel párhuzamosan csökken. Ez a két tendencia, önmagában hordja annak a kockázatát, hogyha érdemben nem tesz valamit a jogalkotó, akkor akár a visszaintézményesülés veszélye is fenyegethet. Bár vannak erőfeszítések arra nézve, hogy miként lehet a nevelőszülői társadalom presztízsét és elfogadhatóságát növelni, mégis úgy gondolom, hogy jóval többre van szükség a nevelőszülői hivatásvállalás fejlesztéséhez. Ahhoz hogy kvalifikáltabb munkavállalói kört tudjunk létrehozni az intézményi otthonnyújtó ellátásban és ahhoz, hogy a nevelőszülői hivatásvállalás egzisztenciális szempontból is vonzóbb és vállalhatóbb legyen, a bérezések vonatkozásában több pénzre van szükség, azért, hogy optimálisabb feltételek között létezhessünk. Ezzel együtt az igazságosság kedvéért azt is meg kell jegyezni, hogy pont az elmúlt időszakban emelte a kormányzat a nevelőszülők nevelési ellátmányát 25 százalékkal. Véleményem szerint ezen az úton kell haladni.

A gyermekvédelem nemcsak a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermeket jelenti, hanem az alapellátás is ide tartozik, például a gyermekjólléti és a családsegítő szolgáltatások köre. Mennyire tartja egységesnek és hatékonynak ezt a rendszert?

Fontos leszögeznem, hogy mindaz, amit a gyermekvédelemmel kapcsolatban megfogalmazok, legyenek azok akár problémák, nehézségek, az elmúlt hosszú évtizedek kormányzati ciklusoktól függetlenül átívelő valóságát is mutatják. Ez vonatkozik az alapellátás és a szakellátás kapcsolatára is. Mi mindig megfogalmazzuk azt a vágyat, hogy az alapellátásnak és a szakellátásnak kéz a kézben kellene járnia, de valójában jócskán van mit csiszolni ezen az együttműködésen. Mert itt a kooperáció záloga kell, hogy legyen az annyira vágyott hazagondozásnak. Az alapellátás, így a gyermekjóléti szolgáltatások köre, bár jobbító szándékkal, de mégiscsak széttagozódott, úgyis mondhatnám összetettebbé, bonyolultabbá vált. A szakellátás felelőssége, például a hozzátartozókkal való kapcsolattartás dimenziójában ugyanakkor nem nélkülözheti az alapellátással való együttműködést.

Az már a gyermekvédelemről szóló társadalmi képzetalkotásról szól, hogy amikor jelzőrendszerről beszélünk, vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy ez nem szimplán intézmények hálózatát jelöli, hanem ahogy fogalmazni szoktam „a jelzőrendszer te magad vagy”. Nem tartom kizártnak, hogy az olvasót és akár mindannyiunkat meglepetésként érhetné, hogy valójában mekkora a látencia mértéke a gyermekekkel szemben elkövetett bántalmazó magatartások terén, legyen az annak bármilyen formája. 

Sokan úgy vélik, hogy nem az ő dolguk, vagy majd valaki más intézkedik helyettük. Egy kis faluban az alibi mindig az, hogy mindenki mindenkit ismer, míg a nagyvárosok lakótelepeinél mindenki nagyon közel él egymáshoz. Ott, ahol 30 centiméter választja el két panellakás ajtaját egymástól, és áthallatszik egyik lakásból a másikba a verbális agresszió, gyakran megijednek az emberek, már magától a gondolattól is, hogy esetleg bekopogjanak oda, és megkérdezzék segíthetek-e valamiben. Az elidegenedés, a közöny, vagy egy-egy ilyen helyzet kellemetlen volta a bántalmazott gyermekek ezreinek a látenciáját eredményezheti. A passzivitásunk, valójában kiszolgálója a gyermekekkel szemben elkövetett bántalmazásoknak. Úgyis mondhatnám, a gyermekek helyzete a mindannyiunk által alkotott társadalmunk tünete, közös felelősségünk.

Az Ön véleménye szerint mi a jövő a gyermekvédelemben?

Szerintem fontos, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel a gyermeket. A gyermekvédelmi törvény tartalmi elemeit érdemes alaposabban áttekinteni és felülvizsgálni. Ugyanakkor fontos a kontroll kiszélesítése a szakellátásban, és az alkalmasság kritériumainak újragondolása is szükségszerű. Ahogyan a nevelőszülők esetében is kötelező alkalmassági kritériumok vannak jelen, úgy az otthont nyújtó intézményi ellátásban is bevezetésre kell, hogy kerüljön egy komolyabb szűrőrendszer. Egy önkritikusabb szakmatársadalom létrehozása nem nélkülözheti a befektetett erőforrásokat és anyagi lehetőségeket. Külön-külön egyik sem áll meg, tehát a tudatosabb kontroll és a befektetett pénz idővel meg kell, hogy hálálja az erőfeszítést. Véleményem szerint a kormányzat család- és gyermekpolitikája összességében jó úton halad, de nem szabad elfelejteni a hazai szakmatársadalom diskurzusaiban rejlő értékeket sem. Ezeket mindenkor figyelembe kell venni. A jogalkotónak szabadságában áll az is, hogy depolitizálja a gyermekek védelmét. Folytatni kell az ifjúságvédelem társadalmiasítását. Még erőteljesebben kell kinyitni a gyermekvédelmet a társadalom egésze előtt abban a hitben, hogy sokkal több a jóakaratú ember azokhoz képest, akik előidézői gyermekeink szomorú sorsának. Ennek a kormányzatnak véleményem szerint egyik legnagyobb erénye, hogy hisz az emberben. Ez a fajta hit érvényre kell, hogy jusson a szakma társadalommal való együttműködésben, és a társadalmi felelősség megosztásban. Az ilyen irányú feladat ellátási kötelezettség megosztása, kiszervezése nem állami közreműködök felé, egy jóval egészségesebb szociálpolitikai struktúrát eredményezhet. Meggyőződésem szerint 

A keresztény gondolkodásmód, és a mindig tenni akaró civil kurázsi értékeket jelentenek. Nem lehet a szociálpolitika az állam monopóliuma. Kölcsönösen kell tudnunk segítenünk egymást. Ez a kölcsönösség az, ami valójában állami és nem állami közreműködők közt az összefogást jelenti. Össze kell tudnunk fogni a gyermekért. Gondoskodni képes anya és apa híján, egy ilyen összefogni képes szolidáris társadalom lehet az, ahol a gyermekek ügye nem egyéni érdekek eszközévé silányul, hanem a gyermek, mint önmagában is fontos érték jelenik meg. Ha ezt a szemléletet képesek vagyunk továbbvinni, és elfogadjuk azt, hogy másoknak is lehet igaza, akkor valóban képesek leszünk kinyitni a gyermekvédelmet.