Bálint Sándor "a legszögedibb szögedi"

November 18-án indult tudományos személyiségek bemutatása, amely már negyedik részével érkezik. Sorozatunkban bemutatjuk szegedi kötődésű, tudomány valamely ágával foglalkozó személyeket. A sorozat előző részében Csonka János magyar feltaláló, tiszteletbeli gépészmérnök, a magyar motor- és gépjárműgyártás úttörőjének életét és munkásságát mutattuk be. A soron következő részben pedig Bálint Sándor néprajztudós, művészettörténész, egyetemi tanár életét és munkásságát mutatjuk be.

Kevés embernek adatik meg korunkban, hogy már életében legendává legyen. Bálint Sándor, a hazai népi vallásosság, az alföldi népélet és Szeged város múltjának kutatója vagy ahogy már életében tisztelői nevezték, "a legszögedibb szögedi" ilyen volt.

Bálint Sándor 1904. augusztus 1. Szegeden született, a magyar néprajzkutató és művészettörténész, "a legszögedibb szögedi", a XX. századi magyar néprajz és folklorisztika egyik legnagyobb alakja, rövid ideig nemzetgyűlési képviselő. Fő kutatási területei az Alföld néprajza, vallási néphagyományok és Szeged néprajza.

Életpályája

Bálint Sándor szeged-alsóvárosi egy paprikatermesztő gazdaember fiaként született, már egyéves korában árvaságra jutott, özvegy édesanyja, született Kónya Anna nevelte, taníttatta és támogatta, aki ügyesen gazdálkodó, jól kereskedő asszony hírében állott.

A szegedi piaristáknál érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát, közben egy évig (1924/1925-ben) a pesti egyetemen is tanult. 1930-tól a Néprajzi Intézetben Solymossy Sándor intézetvezető mellett díjtalan gyakornok.

1931-ben óraadó tanár a Szegedi Királyi Katolikus Tanítóképző Intézetben. 1934-től egyetemi magántanárrá habilitálták Solymossy Néprajzi intézetében Az alföldi magyarság néprajza, különös tekintettel Szeged népére témakörben. Bálint Sándor vállalta az Alföld-kutatást, az Alföld vallási néprajzának kutatását. Mind Solymossy, mind Sík Sándor helyeselte Bálint Sándor néprajzi tárgykörének megválasztását.

1945-ben belépett a Kereszténydemokrata Néppártba (amiben Demokrata Néppárttá válása után is megmaradt). A KDNP-nek a FKGP-vel kötött választási megállapodása alapján az 1945-ös választásokon egyike lett a két országgyűlési mandátumot szerzett KDNP-s politikusnak.

Az 1947-es „kékcédulás választásokon” a Demokrata Néppárt országos listájáról jutott mandátumhoz, ezt azonban már nem töltötte ki, 1948-ban visszavonult a politikai szerepléstől, lemondott mandátumáról és kilépett a pártból.

1947–1965-ig egyetemi tanár volt. 1962-ben a történelemtudományok kandidátusa lett. Tanítási engedélyét 1950 és 1956 között megvonták, 1965-ben „rendszerellenes izgatás” vádjával felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

 1966-ban kényszerű nyugdíjba vonult. Annyira erőteljes volt Szegeden a vallás-ellenesség, hogy egyik legjobb barátja, Ortutay Gyula sem tudott többet intézni, mint a kényszer-nyugdíjazás. Nyugdíjasként írta meg fő műveit, a Karácsony, húsvét, pünkösd (1973) és a Szögedi nemzet (1976) című monográfiáit. Főleg a Móra Ferenc Múzeum igazgatója, Trogmayer Ottó és egyes munkatársak, köztük Juhász Antal, Lele József segítették az ő kutatásait, műveinek közreadását.

Számos gyűjtő úton volt az országban, Szegeden már nem annyira a változó, modernizálódó Alsóváros, hanem a hagyományőrző, mély szegénységben élő Tápé nyújtott kutatásainak rengeteg anyagot még 1960-70-es években is. Munkássága két területen kiemelkedő: egyrészt Szeged és környéke, másrészt a magyar katolikus népi vallásosság kutatásában. A néprajztudomány XX. század közepére önállósuló egyik ágának, a vallási néprajz hazai megalapozójának tekinthetjük. Tudományos munkásságát mintegy félezer közleménye, tanulmánya és könyve őrzi.

 - írta a Szegedi Szótár bevezetésében.