Nekünk az internetezés olyan, mint anyáinknak a főzés

„A leggyakoribb kérdés, amivel pszichológusként találkozunk, hogy milyen mély a digitális szakadék és, hogy létezik-e egyáltalán. Vegyünk egy példát: ha valaki meg akar tanulni hegedülni és rászánja a szükséges időt, végül egészen jó zenész lehet belőle. Minden azon múlik, mennyit foglalkozunk vele.” Korunk legégetőbb problémájaként aposztrofálják, a gyereknevelésre specializálódott tematikus portálok pedig folyton azzal ijesztgetnek, a Z generáció szülötteit már az anyjuk sem érti meg. Mihalik Árpád pszichológussal beszélgettünk.

Az első és legfontosabb kérdés, amit

Mihalik Árpád

, a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézet pszichológusa megfogalmazott, hogy valóban húzódik-e digitális szakadék a mesterségesen ilyen-olyan generációs csoportokba sorolt korosztályok között. X, Y és Z nemzedékeket különböztetünk meg, a kategorizálás veszélye azonban az lehet, az érintettek hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy megértsék a náluk 10-20 évvel idősebbek vagy fiatalabbak gondolkodását. Mihalik Árpád szerint szó nincsenek ilyen merev falú kategóriákról, mindössze annyi történik, hogy a mai fiatalok az online térben sajátítanak el olyan képességeket, mint mondjuk a gyors problémamegoldó képesség vagy helyzetfelismerés. A generációs különbség korábban sem volt élesebb, csupán a színtér változott, amit egy életből vett, egyszerű példával alá is támasztott.

A probléma forrása tehát nem abban keresendő, hogy ki melyik évben született. A nagyi is képes böngészni a neten egy kis útmutatással. „A generációs különbség megjelent a zenében és a televízió térhódításának idején is. Hajdanán például minden vidéki kertes háznál tartottak állatot. A gyerekek egészen kicsi koruktól hozzá voltak szokva, hogyan kell bánni a háztáji állatokkal, nem féltek a lovaktól, amitől manapság a városi gyerekek igen. Vannak ismétlődések a generációs különbségek tekintetében, hiszen ugyanolyan okok állnak a háttérben” – folytatta. De hol tudja a szülő elrontani? Ha a szakadék valójában csak névleg létezik, miért érzi a szülő úgy, hogy eltávolodik a gyerekétől? A pszichológus szerint a tiltás a szülői szigor egyik legkárosabb eszköze. Általában jellemző a rájuk, hogy a kényesnek ítélt témákat szeretik minél tovább parkolópályán tartani, holott az internetes világ közös élményeken alapuló felfedezése a nevelés fontos eszköze. Amint ezek a tinédzserek elkezdik használni a serdülőkorig tabuként kezelt közösségi oldalakat, veszélynek teszik ki magukat. Ha gyermekkorban senki sem mutatja meg nekik, hogyan kell viszonyulni a neten fellelhető tartalmakhoz, nem tudják majd helyén kezelni, kritikus szemmel figyelni ezt a szerteágazó digitális pókhálót.

Mihalik Árpád felhívta a figyelmet arra is, milyen kevés gyakorlati szakkönyv tér ki arra, hogyan kellene nevelni azokat a fiatalokat, akiket már beszippantott az online tér. „Az egyik legelterjedtebb könyv azt javasolja, hogy a szülő kössön szerződést a gyerekével. Egyezzenek meg abban, mikor és meddig lehet használni a számítógépet. A szülő egyébként ugyanúgy felelős az online térben hozott rossz döntésekért, mint a gyereke, akinek 18 éves korára nemcsak a való életben, hanem a neten is felnőttként kell viselkednie, ez pedig sokszor azért nehéz, mert maga a szülő is képtelen erre.” Ki tanulhat tehát a másik hibáiból, tapasztalataiból? – teszi fel a költői kérdést a pszichológus. Jó példa a szülői felelőtlenségre az a jelenség, hogy egyre több fiatal anyuka és apuka osztja meg újszülött gyermeke lépéseit a leglátogatottabb közösségi oldalakon. Az első maszatos spagetti vacsora megörökítésével vagy egy nyilvános babapopsis fotóval kvázi dokumentálják az intim családi pillanatokat, miközben fogalmuk sincs róla, mennyit árthatnak az ártatlannak tűnő mókával cseperedő gyermeküknek. Hiszen a neten örökre nyoma marad annak, amit megosztottak, kommenteltek, ez pedig felnőtt korban egy felelősségteljes beosztásban komoly visszaélésekre adhat okot.

A legnagyobb véleményformáló ereje pedig a közösségnek van, akik amolyan arcnélküli közönségként vizslatják ismerőseik adatlapját, fotóalbumait. Persze jogos a kérdés: miért tölt fel valaki magáról ciki képeket, vagy miért hagyja, hogy lencsevégre kapják kínos szituációban? Tiszát lehetne rekeszteni a megbántott exek által nyilvánosságra hozott meztelen vagy egyéb kompromittáló fotókkal, amelyek gúnyolódásra adnak okot. „A Facebookon nagyobb közönség előtt történik a megaláztatás, mintha például egy névtelen levelet küldene a rosszakaró. Jobban is fáj, hiszen nehezebb eltüntetni. Az elkövetők és az áldozatok egyébként a közösségi oldalak térhódítása előtt is megvoltak, csak a közönség mérete változott, ami felerősítette a dolgokat.” Mihalik Árpád is elismerni, megjósolhatatlan, hogy milyen jövő vár majd a mostani fiatalok gyerekeire. A technika rohamos fejlődése azt diktálja, hogy egy valóságos virtuális térben érzik majd otthon magukat. Mindenki maga döntheti el, jó vagy rossz-e a rohamos fejlődés iránya, figyelembe véve azt a tényt, hogy nagyszüleink még könyvvel a kezükben szórakoztak, míg mi már az internetről töltjük le a premier előtti filmeket.