A legendás szövetségi kapitány beszélt olimpiai sikereiről, a játékos és edző közötti bizalomról, továbbá felmérte a mostani válogatott olimpiai esélyeit
Kemény Dénes 1997 és 2012 között irányította a magyar férfi vízilabda válogatottat, mellyel sorozatban három olimpiai aranyérmet nyert 2000 és 2008 között. Erre azóta sem volt képes egy nemzet sem. A legendás szövetségi kapitány, a Dél-alföldi Folytonosság Egyesület és a Meritus Egyesület jóvoltából Szegeden, a Kárpátia Filmszínházban járt, ahol a Nemzet aranyai című sportdokumentumfilmet vetítették. Kemény Dénes a Vasárnapi kávé című rovatunk vendége.
Kemény Dénest 1997-ben nevezték ki a férfi vízilabda-válogatott élére, a nemzeti csapatnál végzett három éves munka gyümölcse volt a 2000-ben, Sydney-ben szerzett olimpiai arany. A kérdés az volt felé, hogy mégis miben más érzés, amikor első, vagy már második, harmadik alkalommal akasztanak olimpiai aranyérmet az ember nyakába. Már ha különbséget lehet tenni.
Az érzés az abszolút eltérő, de az érzésnek a súlya, vagy a hatása, jelentősége, abban nem lehet különbséget tenni
- kezdte Kemény Dénes.
"Három fiam van, mind a hármat szeretem, és nem tudok rangsort csinálni köztük, még akkor sem, hogyha esetleg egyik-másik időnként többet tesz azért, hogy kiérdemelje a szeretetet. Ugyanezt tudom mondani az olimpiai aranyakra" - tette hozzá.
Az első alkalom az nagyon-nagyon különleges volt, mert senkinek nem volt, és mindenki nagyon vágyott rá.
A legendás szövetségi kapitány hangsúlyozta, hogy Magyarországon a vízilabda nemcsak hogy olimpiai sportág, hanem egy olimpiai eredményes sportág. Elmondta, hogy játékosként Ő is szeretett volna olimpiai bajnok lenni, de ez nem jött össze. A játékosai is azok szerettek volna lenni, nekik összejött. Kiemelte: azzal, hogy ez az Ő vezetésével jött össze, az kárpótolta.
Lehet, hogy könnyebb volt nekem a dolgom, hogy ez nem adatott meg, mint úgy irányítani egy csapatot, hogy megvan már a játékos aranyérem, ami egy bizonyos olyan távolságot vagy árkot tud jelenteni a játékosok és az edzők között, ami nem segít.
Négy évvel később következett az athéni olimpia, majd 2008-ban Pekingben szerepelt a magyar férfi vízilabda-válogatott. Kemény Dénes elárulta volt-e nyomás egyszeres vagy kétszeres címvédőként a magyar csapaton, továbbá kitért arra is miben volt más a helyzet a két Olimpia között.
Az első olimpiai ciklusban a győzelmi elvárása a sporttársadalomnak, az egy feszültséget jelentett a csapat számára. Tehát a saját igények, hogy győzzünk mérkőzéseken, győzzünk világversenyeken, azok megvoltak, de az, hogy még több millió szurkoló is ezt szeretné tőlünk, az nyilvánvalóan egy plusz feszültséget okozott. De ez a plusz feszültség a lehető legjobb teljesítményt hozta ki a játékosokból.
A volt szövetségi kapitány hangsúlyozta, hogy attól kezdve, hogy megvolt a maximális eredmény (azaz a vízilabdában nincs annál nagyobb eredmény, hogy az ember az olimpiai aranyérmet megnyeri), attól kezdve igazából úgy érzékelte, hogy
inkább az ellenfeleket nyomasztotta a következő olimpiákon az, hogy itt van egy aranyérem esélyes, és már olimpiai bajnok, tehát tapasztalt csapat, akit meg kellene előzniük.
A 2008-as, Pekingi ötkarikás játékok kapcsán a következőképpen fogalmazott:
Ott már azt láttam az ellenfelek szemében, hogy ezek a rohadtak, ezek itt mindig meg szokták nyerni ezt az olimpiát, és megint itt vannak.
Hozzátette, hogy a magyar csapatnak ez az olimpia szeretete, érzéke, érzékenysége kiemelkedő volt.
Ha a nyomásról beszélünk, az inkább az ellenfeleken volt, minthogy rajtunk lett volna az a felelősség, hogy újból aranyat nyerjünk. Megvédeni nem kellett a korábbiakat, azt az ember a biztonsági céggel lerendezte, akkor a betörést el tudta kerülni, és megmaradtak az érmei. Nem megvédeni kellett, hanem újabbat szerezni mellé, nyerni mellé, és ez ugye további két alkalommal sikerült az elsőt követően.
Kérdésünkre Kemény Dénes elmondta, hogy mi volt a siker kulcsa, hogy az idősebb, rutinosabb játékosok és a feltörekvő fiatalok között meglegyen az összhang. A kérdés aktuális, hiszen a jelenlegi szövetségi kapitánynak, Varga Zsoltnak hasonló feladata van a párizsi Olimpia előtt.
Igazából ez az első perctől kezdve megvolt, mert azzal, hogy én lettem a szövetségi kapitány, én az édesapám junior kapitányi pozíciójából fakadóan nagyon jól ismertem az utánpótlást, még az olaszországi évek alatt én nyaranta eljártam a felnőtt világversenyekre is, meg az utánpótlásra is. A felnőttre azért, mert szakmailag akartam fejlődni, az utánpótlásra pedig azért, mert apámnak szurkoltam. Képben voltam a gyerekekkel, a fiatalokkal. Úgyhogy már az első olimpiai ciklusban az atlantai csapat szerintem válogatott szempontból fontos játékosait, és a junior válogatottból belépő fiatalokat, többek között egyébként Szegedről, Fodor Rajmit, Kiss Csabát, Molnár Tamást össze tudtam úgy építeni, hogy már a Sydney-i csapat egy heterogén korfa mentén kialakult csapat volt.
Úgyhogy az, hogy Sydney és Athén között négy új játékos került be, Athén és Peking között újból négy új játékos, az már, azt kell mondjam, hogy új gyakorlat volt, mert végig mentünk folyamatosan. Ebben tapasztalata volt a játékosnak is, meg nekem is, hogy hogy kell úgy beépíteni a fiatalokat, hogy az zökkenőmentes legyen és hasznos.
Varga Zsolt beszélt a világbajnokság után arról beszélt, hogy nem csapategységileg, de belső problémák voltak a válogatottnál, elsősorban magánéleti ügyek és gondok. Azt kérdeztük Kemény Dénestől, hogy Ő annak idején hogyan kezelte egy hasonló szituációt, mi volt annak a módja. Mennyire folyhat bele egy edző játékosának magánéletébe?
"A játékosok és az edzők közötti bizalom az nagyon fontos, a szeretet az érdekes módon kevésbé"
- kezdte válaszát Kemény Dénes.
Ha fontos a szeretet, akkor az az edző irányából a játékosok felé, és hogyha a játékos ezt nem érzi, akkor az probléma lehet. Miután a felelősség leginkább az edző vállán van, nagyon feszült, és sokszor érezhetik ezt a fajta feszültséget a játékosok a szeretet hiányának, miközben a kettőt szét lehet abszolút választani, pláne esetleg egy-egy vereség után. Nyilvánvaló, hogy az edző érezve a saját szerepét, lehet, hogy napokig tart, hogy ebből kilábal. Ilyen típusú problémánk szerintem nekünk nem volt, ami a játékosok egyéb problémáit jelentette.
Hozzátette: "nyilván voltak olyan játékosok, akik támaszkodtak az edzőre, és az, hogyha támaszkodtak, akkor meg is kellett kapják a segítséget. Voltak olyanok, akik maguk akarták megoldani. A társak szerencsére türelmesek voltak egymáshoz, és nyilván azon a határon belül, ameddig nem ment az eredmény rovására, addig mindenki megvárta, hogy egy-egy játékos egy-egy gödörből kijöjjön, legyen az szakmai, vagy legyen az privát életbeli,
de igazából beavatkozni erővel ezekbe nem lehetett.
Kemény Dénes a magyar férfi vízilabda-válogatott esetében a következőt gondolja a nyári, párizsi olimpiával kapcsolatban:
El kell fogadni, hogy nagyon-nagyon sűrű a mezőny. Akkor, amikor megnyertük nyáron Japánban a világbajnokságot, akkor nekünk az természetes, hogy a magyar csapat világbajnok, és kész. Miközben nagyon nehéz mérkőzésen egy góllal vertük meg a negyeddöntőben az amerikaiakat, a legvégén fordítva vertük meg egy góllal a spanyolokat, a döntőben pedig büntetőkkel nyertünk. Na most, ezek az egy gólok, ezek most nem voltak mellettünk a dohai világbajnokságon, itt a csapat hetedik lett, úgyhogy azt gondolom, hogy az, hogy esélyesek vagyunk, az nagyon fontos.
Hangsúlyozta a korábbi szövetségi kapitány:
Olyat még nem láttam, hogy nem esélyes nyerjen, olyat már láttam, hogy nem esélyes ezüst vagy bronzérmes. Mi esélyesek vagyunk, de azt tudomásul kell venni, hogy az első nyolc-kilenc csapat között egy gól van, és egyszer jól jött nekünk ez az egy gól, egyszer nem jött annyira jól. Most mindenki nulláról indul, úgyhogy azok között vagyunk, akik nyerhetnek.
A 2004-es athéni olimpiai döntő utolsó 10 perce, Hajdú B. István kommentálásában:
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.