Simándi Árpádról már húsz éve megjósolták, jó edző lesz

- Mi az az emlék, amely elsőre beugrik a debreceni kupahétvégéről?
- Ahogyan csütörtökön, a Falco elleni negyeddöntő reggelén azt mondom az ügyvezetőnknek, Bonifert Domonkosnak, hogy délután jövünk vissza szaunázni.

- A kötelező optimizmus?
- Ez több volt annál. Régóta nem értünk el bravúrt, ráadásul decemberben nyertünk legutóbb otthonról kimozdulva és ez bántott. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy valami nagy dolgot vigyünk véghez.

- Az érzés a meccs közben is megmaradt?
- Közhely, de tényleg csak az utolsó dudaszónál gondoltam, hogy "ez megvan". A Falco van annyira jó csapat, hogy néhány perc alatt 15-20 pontos hátrányt is képes lehet ledolgozni. Most is majdnem sikerült, de az utolsó szó a miénk volt.

- Az Alba elleni elődöntőt hogyan jellemezné?
- Az utolsó hat perc maga volt a csoda. A fehérváriak tizenegy ponttal vezettek, és úgy nézett ki, elfogytunk. Ugyanakkor az is ott járt a fejemben, ha még egyszer nekik ugrunk és összezárunk, arra nem biztos, hogy tudnak reagálni. Aligha kell magyarázni, mit jelent egy Alba kvalitású csapat ellen 22-0-s sorozatot építeni.

- A döntőben viszont az Olaj már nem adott esélyt. Nagyon csalódott volt?
- Azt a Szolnokot azon a napon egyetlen magyar csapat sem verte volna meg. Kikapni mindig fáj, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg felfogtuk, hogy milyen óriási eredményt értünk el.

- Mi a legfelfoghatatlanabb benne?
- Hogy erről az ágról döntőbe jutottunk. Továbbá, hogy megmutattuk, magyar és saját nevelésű, szegedi játékosokkal is el lehet a kupadöntőbe jutni. És még egy: ahogyan a döntő előtt hátranéztem és láttam, hogy mennyi szurkolónk jött el Debrecenbe. Ez volt az igazi visszajelzés, hogy szeretnek bennünket, lelkesednek értünk és értékelik, amit csinálunk. Megható volt, hogy a negyedik negyedben, mínusz 25 pontnál is ugyanúgy szurkoltak, mint az elején.

- Egyszer azt mondtad, azt a tehetségedet, amit játékosként nem tudtál jól kezelni, edzőként már nem szeretnéd elherdálni.
- Ezt tartom, de gyorsan leszögezném: én ugyanaz az edző vagyok, mint egy hete a kupadöntő előtt. A hétvégén beugrott egy emlék... 18-19 éves lehettem, amikor Molnár Csaba a szegedi Vízitelepen egy összejövetelen azt mondta, hogy egyszer jó edző lehet belőlem... Nem tudom, Csaba milyen jós, azt viszont tudom, hogy még rengeteget kell tanulnom, mert szeretném, hogy a csapatom mindig szép és eredményes kosárlabdát tudjon játszani. Nagyszerű érzés, hogy rengetegen gratuláltak, ismerősök, ismeretlenek az ország minden pontjáról. Különösen jólesett Molnár Csaba és Zsoldos András üzenete, illetve Szrecsko Szekulovics hívása.

- Másodedzőként mit lestél el leginkább a kollégáktól?
- Mindenkitől igyekeztem elcsípni valamit. A pályán Molnár Csaba indított el, vele kezdeném: tőle sajátítottam el a szakma alapjait. Nikola Lazicstól tanultam meg, hogy az alapokat hogyan kell a profi kosárlabdára átültetni. Szrecsko Szekulovics pedig megmutatta, miként lehet a játékosok egyéni képességeit a csapat érdekeit szem előtt tartva a leginkább kihasználni.

- És vajon honnan az a hallatlan nyugalom, amely a legélesebb helyzetekben is jellemző rád?
- Játékosként jó néhány olyan edzőm volt, aki folyamatosan reklamált a játékvezetőnél vagy éppen a saját csapata miatt méltatlankodott. Egy serdülőcsapat edzője voltam, amikor elkövettem azt a hibát, hogy az utolsó öt percben csak a bírókkal foglalkoztam. Aztán hazafelé a buszon döbbentem rá, hogy abban az öt percben semmiféle információt nem adtam a csapatomnak, nem kaptak tőlem semmilyen támogatást. Nem volt jó érzés és nem is akartam többet ebbe a hibába esni. Én, ha nagyon hevesen reklamálok, 99 százalékos biztonsággal tudom, hogy igazam van. Abban a pillanatban, hogy elkezdődik a mérkőzés, minden pillanatban azon jár az agyam, hogy mivel tudok a játékosaimnak segíteni. Elvégre mégiscsak ez a feladatom.

(via: www.szte-szedeak.hu)