Bundesliga II-es fizetések, emelkedő színvonal, kongó lelátók – működhet-e piaci alapokon a magyar foci?

Leginkább az utánpótlásképzés rendszere, a klubok működtetése, a szurkolókkal való kapcsolattartás és az üzleti alapú gondolkodás terén mutattak rá hiányosságokra a szegedi szakmai beszélgetés résztvevői.

„Az Eb-csoda után – a magyar labdarúgás helyzetéről” címmel szervezte meg Sportklubjának első estjét a Tisza Lajos Közéleti Egyesület. A csütörtöki rendezvényen

Balla Attila

meghívására a Ferencvárosi TC és a magyar válogatott egykori kiválósága, a jelenleg sportmenedzserként dolgozó

Hrutka János

, az ugyancsak korábbi fradista, napjainkban az FTC-fiókklub Soroksár ügyvezetőjeként tevékenykedő

Szűcs Mihály

, valamint a SZEOL SC ügyvezetője,

Halkó Pál

beszélgetett a SZEGEDma.hu sportújságíróival,

Dorogi Lászlóval

és

Vajgely Pállal

.

A cölöpök

A részt vevő szakemberek egyetértettek abban, hogy a válogatott Európa-bajnoki szereplése újabb lökést adott a magyar labdarúgásnak, amely évek óta mutat bizonyos fejlődési jeleket, ugyanakkor a realitás a klubcsapataink nemzetközi kupaszereplésében, valamint a válogatott vb-selejtezős eredményeiben tükröződik. Bár infrastrukturális téren komoly előrelépések történtek, a magyar foci még mindig komoly elmaradással küzd a nemzetközi szinthez képest: alig-alig van olyan játékosunk, aki komoly bajnokságban megállhatja a helyét, a fiatalok pedig bár technikailag képzettek, riválisaikhoz képest annyival lassabb tempóban, rosszabb ritmusban játszanak, hogy már esélyük sincs behozni a külföldieket. Rámutattak, fontos, hogy tanuljunk a külföldi szakemberektől, alkalmazzunk sikeres és hatékony külföldi modelleket, és ha valamilyen szisztéma mellett elkötelezzünk magunkat, akkor annak hagyni kell néhány évnyi kifutást. Elhangzott, a magyar labdarúgás hosszú távon csak akkor lehet sikeres(ebb) és versenyképes(ebb), ha el tud mozdulni afelé, hogy üzleti alapokon működjön. Ehhez vissza kell csalogatni a kluboktól elpártolt szurkolók ezreit a lelátókra, és meg kell találni azokat a szponzorokat, akik piaci alapon is fantáziát látnak a futballunkban.

Magasra tette a lécet az Eb

Elsőként az utóbbi napokban lejátszott világbajnoki selejtezők mérkőzéseket elemezték a szakértők a SZEGEDma.hu sportújságíróinak közreműködésével. Hrutka János úgy kezdte, a Feröer, Svájc és Lettország elleni eredmények összességében a realitást tükrözik. A franciaországi Eb nyilvánvalóan magasra tette a lécet, ugyanakkor a valóság az, hogy a csoportunkból Portugália és Svájc is jóval előttünk jár, így a 2018-as kijutáshoz valóságos csodára lenne szükség. Mind a kontinensviadal találkozói, mind a vb-selejtezők megmutatták azt is – szögezte le az egykori Fradi-hátvéd –, hogy egyre csekélyebbek a különbségek az úgynevezett kis és nagy csapatok között, ezzel Magyarországnak is számolnia lehet és kell akár alacsonyabban, akár magasabban jegyzett ellenféllel csap össze. Szűcs Mihály hozzáfűzte, válogattunk folyamatos fejlődése szemmel látható, hiszen Svájc ellen nemhogy egyenrangú ellenfelek voltunk, de játékban felül is múltuk a helvéteket, ezért fájt a végén különösen a buta hibák miatt bekövetkezett vereség. A Lettország elleni idegenbeli diadal pedig manapság akár már a bravúr kategóriába is sorolható.

A statisztika 8 magyar sztárt ígér

Ha már a nyári Európa-bajnokság került szóba, Szűcs Mihály megemlítette, bár azt reméltük, az ottani szereplés meghozza a magyar játékosok iránti nemzetközi érdeklődést, összességében ez nem következett be. A legnagyobb pozitívum, hogy szinte minden településen, minden klubban a korábbinál jóval több gyerek kezdett el futballozni. Persze – mint Hrutka Jánostól megtudtuk – önmagában még ez is kevés. Az igazolt játékosok száma ugyan 120 ezerről 200 ezer fölé nőtt az utóbbi időszakban Magyarországon, ami örvendetes, ám még mindig messze van az európai középszinttől, és mivel a statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy 25 ezer igazolt játékosból lesz egy igazi sztár, bizony még bőven akad tennivalónk, hogy növeljük a mennyiséget a minőség kinevelésének érdekében. Halkó Pál mindezt azzal egészítette ki, hogy a magyar válogatott csapaként alkotott maradandót az Eb-n, egyéni képességekben viszont valóban nem veszik fel a versenyt labdarúgóink a külföldi vetélytársakkal, nem véletlen, hogy nem kapósak a magyar focisták az igazán nívós európai ligákban. Ezzel kapcsolatban kiderült, talán a futballistáink anyagi igényei is túlzottan, akár irreálisan magasak.

A lassúság leküzdhetetlen versenyhátrány

Az NB I-es, NB II-es és az amatőr klubok helyzetét elemezve a három szakember egyetértett abban, hogy bár infrastrukturális téren – köszönhetően a kormány által biztosított TAO-nak – nagyon komoly fejlődés történt, az anyagiak tekintetében nem csökkent a lemaradásunk az európai középszinthez képest. A legnagyobb kihívást pedig az utánpótlás-nevelés helyes vágányra állítása jelenti a honi szakmának. „Egészen más ritmusban, tempóban nevelkednek és futballoznak a magyar fiatalok, mint a külföldiek, ezt a hátrányt pedig a későbbiekben nem lehet behozni. Technikailag és képzettségben bárkivel felvesszük a versenyt, ám a lassúság olyan versenyhátrány, amit nem tudunk kompenzálni, ezért egyértelmű, hogy más rendszerű képzést kellene végeznünk” − így Hrutka János, aki példákat hozott arra, hogy a külföldi játékosügynökök még a korosztályos válogatottjainkban szereplő játékosokra sem kíváncsiak, nemhogy azokra, akik még oda sem kerülnek be. „Valóban szükség van változásokra a képzésben, de az igazi tehetség ha szorgalommal, alázattal párosul, minden rendszerben kijárja az útját” − ezt már Szűcs Mihály fűzte hozzá, aki két egykori fradista,

Lisztes Krisztián

és a Szegedről indult

Szabics Imre

nevével támasztotta alá tételmondatát. Szűcs szerint tagadhatatlan és vitathatatlan a magyar klubvezetők felelőssége, hiszen kizárólag olyan utánpótlásedzőket szabadna alkalmazniuk, akik alázatosak, hajlandóak – akár külföldön is – tanulni, továbbképezni magukat, új képzési-, illetve edzésmódszereket elsajátítani, szakmailag a lehető legfelkészültebben foglalkozni a fiatalokkal. Ha ezt a szisztémát követjük, meglesz az eredménye, persze nem egy-két év alatt – hívta fel a figyelmet. Halkó Pál még egy további fontos körülményre rámutatott, jelesül arra, hogy nem elég a technikai tudás, a taktikai képzettség és a megfelelő tempó, hiszen a mai modern labdarúgásban csakis a mentálisan erős játékosoknak lehet esélyük a kitörésre, és ennek az alapjait is fiatalkorban kell elsajátítani. Helyes törekvés az MLSZ részéről – állította együtt a SZEOL és a Soroksár ügyvezetője –, hogy megpróbál zöld lámpát biztosítani az ifjú tehetségeknek az NB I-be, NB II-be kerülésre, ugyanakkor szerencsétlen, ha erővel, mindenáron akarják ezt elérni (lásd a két 1996. január 1-je után született játékos kötelező szerepeltetése az NB II-ben) – aki ugyanis 20 éves korára saját jogon nem vívja ki a helyét, annak nem nagyon lehet keresnivalója a magyar profi osztályokban sem.

Ugyanígy fontosnak tartaná Halkó Pál és Szűcs Mihály, hogy az MLSZ ne változtatgassa évről évre (még inkább félévről félévre) a felnőtt-, de különösen az utánpótlásfocit érintő szabályozásokat, versenykiírásokat, hanem tartson ki több éven keresztül egy szisztéma, egy elképzelés mellett, aztán ítélje meg annak eredményességét. E tekintetben Hrutka Jánossal közös álláspontjuk, hogy

Bernd Storcknak

és az általa képviselt rendszernek meg kell adni az időt és a türelmet. Abban viszont már némiképp eltért a véleményük, hogy csak és kizárólag a külföldi minták, a külföldi szakemberek hozhatják-e el a kívánt fellendülést a magyar fociban. Míg Hrutka kifejezetten szkeptikus a magyar edzőkkel szemben, és kívánatosnak tartja, hogy külföldi szakemberek irányítsák az NB I-es csapatokat, külföldi metódusokkal és szemlélettel gazdagítsák labdarúgásunkat, addig Szűcs szerint a jó futballkultúrából érkező rátermett szakemberektől valóban lehet tanulni, de saját értékeinket is meg kell becsülnünk.

Szurkolók vagy hullaszag?

A több mint kétórás kerekasztal-beszélgetés végén annak esélyeit boncolgatták a résztvevők, hogy a piaci, üzleti megfontolások vegyék át az irányítást a magyar labdarúgásban. Nézők nélkül ez nem fog menni – hangzott a közös megállapítás. Dorogi László és Vajgely Pál rákérdezett, miben látják az okát, hogy a nézők az Eb-csoda után sem tértek vissza a honi lelátókra, hétről hétre elkeserítő az NB I nézőszáma. „A válogatott mérkőzéseire már szerencsére szinte divat lett járni, és a 15-20 ezer néző bizony igencsak komoly teljesítményre sarkallja a fiúkat. Biztos vagyok benne, hogy az NB I-ben is egészen más ritmusú, magasabb színvonalú mérkőzések lennének, ha csak 5-6000 ezer néző biztatná a csapatokat. Sajnos azonban úgy tűnik, mi, magyarok még mindig elsősorban az eredményeknek szurkolunk, nem a csapatunknak” − fejtette ki Szűcs Mihály. Halkó Pál az általános társadalmi értékválságra vezeti vissza a szurkolói apátiát – hozzátéve, Szegedre és a SZEOL-ra ez szerencsére nem érvényes, itt a focira való kiéhezettség miatt szép számmal jönnek a drukkerek a meccsekre −, szerinte a magyar emberek nem igazán tudják megbecsülni, amit a pályán látnak, nem értékelik, mennyi munkája van abban a vezetőségnek és a játékosoknak. Ráadásul az MLSZ bünteti, ha kicsit „tüzesebb” a hangulat egy-egy meccsen, pedig ez senkit sem riaszt el, sőt, hozzátartozik a szurkolói kultúrához (lásd akár csak a szerb bajnokság mérkőzéseit). „El kell dönteni, hogy szurkolókat akarunk a stadionokba vagy hullaszagot” − mutatott rá. Hrutka János amondó, a szurkolói kártyás egyértelműen nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen nem csak a pár tucat vagy pár száz tényleges huligán, rendbontó marad távol a találkozóktól. „Hiába az emelkedő színvonal, hiába a 21. századi szintű szolgáltatásokat nyújtó modern létesítmények, épp azokat az ezreket szorították ki a lelátókról, akik amúgy hóban-sárban mindenhová elkísérték kedvenceiket” − érzékeltette a problémát. Az egykori válogatott közönségkedvenc szerint addig nem is várható érdemi változás, míg nem lesz egyetértés ebben a kérdésben a klubok és az MLSZ között. Amíg azonban nincs elegendő néző, addig a tőkeerős gazdasági társaságok piaci alapon nem látnak és nem láthatnak fantáziát az NB I-es vagy NB II-es klubokban. Pedig – és ebben is azonos véleményt képvisel mindhárom szakember – a TAO óriási lehetőség és komoly segítség a magyar futballnak, anélkül nem is létezne már annak hátországa, mégis egyértelmű, hogy a hosszú távú fejlődés és eredményesség záloga – akárcsak Nyugaton – a piaci alapú gondolkodás és működés lehet.