Olvasson bele a Janics-könyvbe II.: Kovács László

A közelmúltban jelent meg a Csonka Gábor, Dlusztus Imre szerzőpáros tollából a háromszoros olimpiai bajnok Douchev-Janics Natasáról szóló könyv. Most, a SZEGEDma.hu-n beleolvashat a kötetbe.

A Magyarországot viharos körülmények között elhagyó háromszoros olimpiai bajnok Douchev-Janics Natasáról szóló,

Ne gyűlöljetek!

című kötet egyik fejezete olvasható az alábbiakban, melynek Kovács László edző a főszereplője.

KOKSZI

„Janics Natasával egyetértésben úgy gondoltuk, Kovács László a legalkalmasabb személy arra, hogy versenyzőnk majdan a londoni olimpiáról is sikerrel térjen haza. Nem irigylem Natit, a régmúltból emlékszem olyan alapozó időszakra, amikor Kovács mester kezei alatt három héten át napi 57 kilométeres átlagot eveztünk” – nyilatkozta a szegedi napilapnak 2008 őszén Petrovics Kálmán klubigazgató. „Körülbelül két hete éppen autóban ültem, amikor megcsörrent a telefonom. Natasa hívott, és nem sokat kertelt, megkérdezte, hogy lennék-e az edzője. Meglepettségemben az iránt érdeklődtem, nem beteg-e véletlenül, hogy ilyeneket kérdez. Nem sokkal később a Démász-Szeged VE igazgatója, Petrovics Kálmán is megerősítette a felkérést. Natasát születése óta ismerem, az édesapjával együtt a nevelőedzője voltam. A válaszon nem sokat gondolkodtam, mert a világ egyik legnagyobb versenyzőjének felkészítése óriási megtiszteltetés és szép kihívás” – emlékezett a döntő momentumra a szegedi születésű Kokszi a Délmagyarországban. Most együtt elemezzük a kialakult helyzetet. Natasa kétség kívül szerencsétlenül fogalmazott, amikor kijelentette, hogy nem érezte magát otthon Magyarországon, ugyanakkor igazat beszélt. Csak ezt a magyar közvélemény egy része nem tudja neki megbocsájtani.

A magyar közvélemény ezen része sem volt ott, amikor Natasa 17 évesen átkerült egy idegen országba nyelvtudás és családi kapcsolat nélkül. Sőt akkor sem volt ott a magyar közvélemény, amikor Athén előtt Natasa megnyerte a harmadik válogatót is Kovács Katival szemben, és a szegedi klubvezetőkön kívül senki sem gratulált neki. Többen álltak a parton, mint egy országos bajnokságon, ám nincs a szövetségből senki, aki megveregetné a vállát. Hasonló volt a helyzet akkor is, amikor öt évvel korábban, Sidney előtt, még jugoszláv versenyzőként bekerült Fábiánné csapatába. A lányok, köztük Kőbán Rita, Kovács Katalin, Bóta Kinga, Szabó Gabriella először segítőkészek az ágról szakadt kislánnyal, aztán, amikor az olimpián megelőzi Kőbánt, megindul a kemény verseny, amibe ellenségeskedés is vegyül. Kokszi egyetért velünk, amikor az alap problémára világítunk rá. Natasa bárhol edz, legyen az Szeged, Szolnok, Ráckeve vagy Budapest, a hétvégékre mindig egyedül marad. A többi lány hazamegy, bekanalazza az édesanyja tyúkhúslevesét, ledől a lányszobában, élvezi, hogy megsimogatják a szülei, hogy beszélgethet a rokonaival, kikapcsolódhat a barátaival. Natasa pedig edz. Szombaton és vasárnap is. Lemegy az uszodába, bemegy a konditerembe, kirendeli vasárnap délelőtt a vízre az edzőjét, mert menni akar. Otthontalan, ezért aztán edz. Ezen a sokat emlegetett 2004-es válogatón mindhárom alkalommal a két lány csúcsidőt ment, toronymagasan a női mezőny előtt volt Natasa és Kati időeredménye. A mai problémák gyökere egészen idáig nyúlik vissza. Natasa tudta, hogy egyetlen esélye van az olimpiai csapatba kerülésre, ha egyesben legyőzi a nagy sztárt. A két, nyertesen megvívott válogató után azért tartanak szétlövést, mert egyrészt nem hiszik el, hogy a „szerb lány” ennyire jó, másrészt azért, mert gondolkodni kell a lehetséges megoldásokon. Mondani sem kell, mennyire méltánytalan ez a helyzet arra a sportolóra nézvést, aki teljesíti a követelményeket, mivel két győzelmével teljes mértékben megfelel a válogatási elveknek. Hozzátesszük, Kovács Katalin megérdemelte volna a szövetség támogatását, jelesül azt, hogy eredményei révén védettséget élvezhetett volna. Ez a szempont minden olimpiai válogatási elv vitájakor előkerül, s ezt a megközelítést azzal szokták lesöpörni, hogy nyitva kell hagyni a kaput a feltörekvő újak előtt. Mindkét nézőpontban van igazság. A gond az, hogy a válogatás folyamata olyan hosszú időszakra nyúlik ki (három hónapra), amely nem teszi lehetővé, hogy a versenyző végig csúcsformában legyen. Vagy a válogatók egyikén vagy épp az olimpián lesz egy árnyalattal haloványabb, ami az érem csillogását is fakítja. Frissítsük föl az emlékezetünket: Athénben Natasa két óriás cirkálót vert meg, Josefa Idemet és Kathrin Wagnert. Josefa két másodperccel Natasa után ért célba, a publikum tátott szájjal ámult a hatalmas különbségen. (Natasa az előfutamban három és fél másodpercet vert Wagnerre, a törődés végett.) Az utolsó szegedi válogatón hangzik el először Fábiánné Kati nénitől, hogy „próbáljuk ki a párost”. A sportág történetében nem találunk rá példát, hogy összeültetik a két legjobbat. (Vegyük a kéznél lévő példát: 2012-ben a Kozák, Szabó összeállítás a világ legjobb párosa. Kozák Danuta egyesben is a legjobb, elegendő olimpiai aranyérmére utalni 500-on. Szabó viszont örül, ha bejut a magyar bajnoki döntőbe egyesben, párosban viszont remek társa Kozáknak.) Szóval összeülnek és megnyerik Athénban a párost is. Natasa teljesen fölkavarja az amúgy sem nyugodt vizeket. „Csak empátiával lehet megérteni Natasa helyzetét” – fogalmaz Kokszi. Ehhez a beleélő képességhez komoly muníciót szolgáltatott neki az élet. Mint írtuk, Kovács László Szegeden született, de egyéves korában nővérével együtt átvitték a nagyszülőkhöz Vajdaságba. Édesanyja Pesten tanult mint ápolónő, édesapja orosz hadifogságban volt. A nagyszülők nevelték őket, s mire hazatértek Szegedre a szülők, vad határrá vált újra a jugoszláv-magyar vonal. Tito el nem kötelezett politikája a magasztos ügy elárulásával volt egyenlő. Itthon úgy fogalmazott a sajtó, hogy Tito a Nyugat láncos kutyája. „Lezárták a határt, apámat hazaengedték, anyám hazajött és hosszú évekig várták, hogy mikor szűnik meg a feszültség az orosz blokk és a láncos kutya között.” Tíz évig ott maradtak. „Ötvenhatban átjött értünk egy vöröskeresztes busz. Borzasztó érzés volt, amikor ott álltunk egy ismeretlen helyen, ami papíron a szülőhazánk volt, és találkoztunk a szüleinkkel, akiket csak hírből, fényképről ismertünk. El tudom képzelni Natasát, aki átjött 17 évesen, közben elveszíti az édesapját és nincs is nyelvtudása. Ez egy büntetés. Natasát befogadják és megtűrik, mert külföldi, aki segítségre szorul. Kőbán, Kovács, Bóta és a többiek segítik, de 18 évesen Sidney-ben jugoszlávként megveri Kőbánt. Megvonják tőle a bizalmat.” Nehéz keményebb életet elképzelni, mint az ötvenes években a Vajdaságban magyarnak lenni. Tito partizánjai tízezer szám végezték ki, telepítették ki, tették nincstelenné a magyarokat pusztán azért, mert ehhez a kulturális közösséghez tartoztak. „Mi nem tudhattunk meg semmit a vajdasági kivégzésekről. Mindenki mélyen hallgatott. A saját nagyapám is vizsgálati fogságban volt három hónapig. Asztalos volt, minden munkát bevállalt. Nem tőle, hanem az egyik unokájától tudom, hogy kivégzésre ki volt jelölve, Óbecsén a templommal szemben egy emeletes épületben volt a láger. Ma tábla jelzi a múltat, de erről az időkről senki sem beszél még ma sem.” A második világháború végén az 1942-es újvidéki magyar katonai fellépésre hivatkozva Tito partizánjai nagy valószínűséggel negyvenezer magyart gyilkoltak meg. (A források csak nemrég lettek elérhetőek, ezért nem lehet pontos a szomorú adat.) Tito ekkor a Bulgáriával és Albániával kialakítandó Balkán-föderáción dolgozott. Számára a magyarság kiirtandó, asszimilálandó népesség volt. Egészen 1970-ig tartott ez a politika. A magyar ekkor vált hivatalos nyelvvé, és az asszimilációt a szerbek kulturális eszközökkel támogatták. „Fél-illegális iskolába jártunk, szerbül kellett volna tanulni, de inkább magyarul tanultunk. Partizánokból lett rendőrök gyerekeivel éltünk együtt. A különbség nyilvánvaló volt: ők hatalmas karéj zsíros kenyérrel jöttek ki az utcára játszani, én meg könyörögtem, hogy adjanak egy pár falatot. A szegénység miatt elfeleződtünk, a nővérem a nagynénémhez került, én meg maradtam apám apjánál, aki kétségbe esésében egész nap italozott, minden este én vittem haza a hátamon a kocsmából. A nagynéném ügyvédnél vezette a háztartást. Akkor kaptam enni, amikor esténként odasomfordáltam az ablakhoz és ő kiadott valamilyen ételt: egy darab húst, kenyeret, tortát, mikor mi maradt. Mindenki megváltozik, mindenki elhallgatja azt, amire nem akar emlékezni. Gyerekként rengeteg stresszt értem meg. Uszodába jártunk Becsén, sokat játszottunk, víz alatti fogócska volt a kedvenc. Játék közben véletlenül megüthettem egy szerb gyereket, aki szólt a katonáknak, akik sok időt töltöttek az uszodában. Egyikük megfogta a vállamat és leszorított a víz alá. Rendszeresen víz alatt fogóztunk, így megtanultam, hogy nem tüdőre kell szívni, hanem inni kell. Annyi vizet ittam, amíg a szerb katona leszorított, hogy amikor elengedett, mert azt hitte, hogy megfojtott, szép lassan ki tudtam jönni. Fogtam a hasam, mert akkora volt, cipeltem hazáig. Olyan trauma ért, hogy azt sem tudom, hogy jött ki belőlem a víz. Mit mondjak? Nem voltak finom lelkű katonák.” Amilyen áldás volt a hazatérés, olyan nehézség volt beilleszkedni a szülőváros életébe. „Nyolcadikos voltam, amikor az osztálytársaim révén lementem a vízitelepre. Kenuzni akartam, de az egyik lábam béna, ez a sportág nem jöhetett szóba. Hároméves koromban kaptam gyermekparalízist, ami után szerencsére csak az egyik lábam bénult le. Maradt a kajak. Egy év múlva ötven indulóból harmadik lettem Budapesten az országos serdülőbajnokságon.” Édesapja meghalt, 24 évesen abbahagyta a sportolást. Ahogy fogalmaz, a csúcson vonult vissza, s lett egyből edző. „Akkoriban jelent meg az olajipar Szegeden. 22 labdarúgó mellett engem is fölvettek sportállásba. Gál Feri, Korom Feri lett többek között a tanítványom. Mexiko és München között lett komoly a szegedi kajak-kenu klub. Csapó, Svidró, Hingl, csupa jó név az ország különböző pontjairól. Kemecsei Imrét hoztuk az MTK-ból. Nagyon képzett edző volt, ő írta az első módszertani könyveket.” Néhány év múlva a felnőttekkel is elkezdte a munkát. Ekkoriban jelent meg Matija Ljubek, az első jugoszláv versenyző, aki a jó hírű szegedi műhelyre akart rácsatlakozni, mert Jugoszláviában nem voltak igazi bázisok. „A versenyeken beszélgettünk, tudtam szerbül. Kiderült, hogy alulképzett edzőkkel dolgoztak. Odahozták nekem Csongrádon egy edzőtáborban és még ebben az évben jött Milan Janics is. Kézenfekvő volt, hogy engem kerestek, hisz Szegeden az erős klubnál van szaktudás és szerbül tudó edző is. Kompenzációként télen mi is mehettünk olcsón Porecsbe, Novi Gradra edzőtáborozni. Rendes gyerekek voltak, elmélyült a sportbarátság. Nagy szerencse, hogy átvette a vízitelepet az olajipar, és az itt kialakított vendégszobákban meghúzhatták magukat. Ljubek, az első olimpiai bajnokuk, nagyon szegény családból érkezett. Beliscsén jártam náluk, ott sírt az anyukája, hogy naponta kétszer kell vizet forralnia a kályhán a négy gyerekre és nagyon drága a szén. Matija az első olimpiai bronzérme után kapott egy garzonlakást meg némi pénzt. Ebből fölszereltetett az anyukájának egy bojlert.” A kenus legenda, Wichmann Tamás legjobb barátja és legkeményebb ellenfele volt Ljubek, aki kétszer szerzett olimpiai aranyérmet. A közepes testméretű Matija mesélte az első nagy csatájuk után: „Az a szerencsém, hogy nem láttam Wichmannt a fürdőben, mert akkor összeszarom magam.” Így viszont legyőzte. Matija vitte a jugoszláv zászlót olimpiai csapata élén, majd a horvát olimpiai bizottság alelnöke lett. Ő hívta a horvát kajak-kenu válogatott élére Kovács Lászlót. 2000-ben családi veszekedés végén megbomlott elméjű, katonatiszt sógora oltotta ki az életét puskával. Egész Horvátország gyászolta. Hogy mekkora elismertség övezte az elhunytat, jelzi: a televízió megszakította a Skócia elleni labdarúgó-vb-selejtező közvetítését, hogy hírt adjon a legenda tragédiájáról. Ljubek állandóan győzni akart. Szegény fiú volt, még az atlantai olimpia idején is asztalosként dolgozott. A két Janics is ilyen volt. Csak a győzelem éltette Milánt és élteti Natasát. „Milán és Matija egymással versengett. Ha az egyik nyert, a másiknak egy órán belül nyernie kellett, mert különben rosszul érezte magát. Matija egyszer elárulta, hogy elájult a hajóban, kihagyott az agya, csak feketét látott, de ment tovább” – emlékezik ma Kovács László. És Janics? „Emlékszem, milyen volt Milan Janics az ideérkezésekor. Itt volt három hétig, egy nyolcas csoportban dolgozott. Látta, hogy mindenki legalább olyan erős, mint ő. Az első résztávos edzést úgy kezdte, hogy száztízzel előrement, mert azonnal megértette, hogy milyen sokat számít a kiharcolt pozíció. Azt mondta, ha nem nyer, hazamegy, abbahagyja. Itt tanulta meg azt is, hogy kell hátrányból nyerni. Láttuk olyan versenyét tízezren, ahol két forduló után messze lemaradva lapátolt, aztán belehúzott, és olyan fölénnyel nyert, hogy mindenki azt hitte, ez a magányos harcos csak egy eltévedt kajakos a pályán. És akkor a cél előtt elkezdett ünnepelni, dobálgatta a levegőbe a lapátot, mi meg izgultunk a parton, hogy belefordul a vízbe. Úgy ünnepelt, mint Natasa, aki ugye táncolt a dobogón.” Milan Janics háromszoros világbajnok lett, olimpiákon indult és szerzett ezüstérmet 1984-ben, Szegeden a Csapó-féle csoportban dolgozhatott. Végig Kokszi volt az edzője Magyarországon. Később Petrovics Kálmánnal, alias Pedróval maratoniztak. A kajakos maraton az őrültek versenye. Mennek 41 kilométert, közben olykor ki kell szállni és cipelni kell a hajót. Ilyenkor a versenyzők ütik-verik egymást, lökdösődnek, harcolnak a pozícióért. A nemzetközi szabályzat ezt finoman így írja le: „Maraton szakágban a versenyző kijelölt, hosszútávú vízi pályán versenyez, melyre nincsenek előírt szabványok. Úgy kell a vizet elfogadni, ahogy van és késznek kell lenni arra, hogy szükség esetén, a hajót át kell vinni egy járhatatlan akadályon két vízi út között.”. A sportág különös szépsége, hogy a vízen is zajlik a finom háború. Vizet lapátolnak a másik hajójába, felszedik a lapátját, hátba sózzák. Ugyanakkor a végén a parton mindenki megöleli az ellenfeleit és folytatódik a barátság. „Ez a barátság hozta Natasát, de az első ok a háború volt. Szétesőben volt az ország, Milan áthozta mindhárom gyerekét. Nagy nehézség adódott abból, hogy a szegedi klub hogyan fizesse Fábiánné edzői munkáját. Pereskedtek is, de hagyjuk a múltat.” Peking után? „Sabácon dolgoztam a szerb szövetség felkérésére. Hazajöttem szabadságra, amikor felhívott Natasa. Vécsi Viktor, Sári Nándor dolgozott vele előttem. Elmentünk hozzá, ott volt a férje a lakótelepi lakásban, Petrovics Kálmán és én. Natasa még ki se csomagolt. Alig fértünk el. Ott hagyod a szerbeket, elkezded Natasával, mondta Pedró. Soha nem úgy működött, hogy csak egy versenyzőm legyen. Hat ifista fiú volt kéznél, akik ugyanannyit mennek, mint a csúcs lányok. Így hoztuk létre a csoportot.” Jöttek a versenyek és a jó eredmények. Korábban Kokszi szövetségi edző volt Bulgáriában, ismerték egymást Andrian Douchevvel, aki 2009/10 telén az edzőtáborban jött össze Natasával. 2010 tavaszán már itt volt Szegeden Andró. Föl se merült, hogy együtt készítsék fel Natasát? „Szó se volt róla. Együtt ültünk a hajóban, ha úgy adódott. Nekem itt volt a csoportom, én írtam az edzéstervet. Soha nem hangzott el, hogy Andró lenne az edző. Natasa, eléggé váratlanul, a szülés után jelentette be, hogy két edzője van.” Andró a férfi szakágnál dolgozott Bulgáriában nagyobb eredmény nélkül. „A bolgárok szenvednek az eredményességgel” – fogalmaz Kokszi. Andró is elvált, ott volt a két nagy gyerek, sűrű gondok jellemezték a családi életet. A fiú Törökországban, a lány Szegeden, aztán mindketten Magyarországon. Mint tudjuk, Andró dolgozott Törökországban is, akkor még az előző asszonnyal élt, együtt volt a család. Nagyfia, Krisztián ekkor török színekben versenyzett. A bolgár fiú onnan lett magyar, aztán szerb. Nagy balkáni túra ez. 2011 decemberében a portugál edzőtáborba Natasa Kokszi edzésterveivel utazott és mindenben ez alapján készült. „Csak az utolsó itthoni tíz napra nem kért edzéstervet Andró, de az nem is szükséges, mert ilyenkor a versenyző mondja meg, hogy mire van szüksége” – jegyzi meg Kokszi. Londonban Kovács László a saját helyét adta át Andrónak, mivel a szövetség egy versenyzőhöz egy edzőt finanszírozott. Natasának pszichésen szüksége volt Andróra. A dada, a pici és Kokszi költségeit a szegedi klub fizette. Ők öt kilométerre a kajakosok szállodájától laktak. Végül is a közelben, de Natasát erősen frusztrálta, hogy nem volt mellette Milána. A szövetségben azt mondták, másokat zavarna, ha ott sírdogálna a kicsi. Ezt meg is lehet érteni. Hogy mi lehetett mégis a gond? Natasa egy aranyszívű akarnok, aki mindenkihez kedves, de ha valaki keresztezi az útját, annak elharapja a torkát. Londonban Natasa megdöbbent, hogy a sportolók szállásán másoknak ott lehettek a hasonló korú gyerekei. Vezetőknek, szponzoroknak – ők nem zavarják a versenyzőket? Nem látta Milánát, feszült lett, a másik szálloda 15 percre volt tőle. Portugáliában és itthon az olimpia előtt végig együtt voltak. Hozzászokott, hiányzott neki a gyereke. Natasa akaratos teremtés és szerb, aki legkevésbé fogadja el a méltánytalanságot. Dúlt-fúlt amiatt, hogy másokkal ott lehetett a kisgyerek a magyar csapat szállásán, őt viszont elválasztották a picinyétől. Visszacseng a fülünkbe Kovács László mondata 2008-ból, a Méhes Gábornak adott interjújában: „Natasa fantasztikus tehetséget örökölt az édesapjától. Ha békén hagyják, csodákra képes.”