A Balczó-jelenség – egy tudatos életrend + FOTÓK

Egy öttusázó, akit a sport vezetett rá a nagy útra, tíz világbajnoki és három olimpiai aranyéremmel minden idők legnagyobb ikonja sportágának, s aki évtizedek óta tart előadásokat hitről, Istenről és az emberről. Balczó András Szegedre látogatott a napokban.

Balczó

már 34 éve járja az országot, hullámzó az embereknek a kedélye, mint mondta, ahogy a dolgok rendeződni látszanak, egyre kevesebb felkérés jön, és érdekes, amint rosszabbra fordul a társadalmi helyzet, úgy gyarapodik az invitálások száma. „Kicsit olyan szomorú öröm ez számomra, mint a temetkezési vállalkozónak a pestisjárvány” – kezdte el előadását a többszörös világ és olimpiai bajnok öttusázó, aki a sport első érintésénél ütötte fel életkönyvét. „Amit az Isten akar, hogy csináljunk, ahhoz minden eszközt megad” – kezdte kitárni a kiváló sportember életének egy szeletét, a sport kezdetét, a mögötte megbúvó lelkületet, s az akkor még távoli Istent. „Nálam az út a kegyelem felé a sporttal kezdődött. Eleinte csak abban voltam biztos, hogy öttusázni fogok. Később előkerült a lélek kérdése is a boldogságról, erre is a sport nyelvén feleltem. Úgy gondoltam, hogy ha öttusában nyernék egy világbajnokságot, akkor ezt a boldogságot tőlem senki nem veheti majd el el, történjék bármi, ez megmarad nekem a szívemben. Azt képzeltem, hogy ez az érzés kicsit itt van a rekeszizmomban, kicsit az értelmemben. Egészen 1962 július 1-ig nem foglalkoztam Istennel, ekkor értesültem a Duna-parton arról, hogy apám meghalt, három másodpernyi döbbenetet egy nyugodt, rezzenéstelen, békés állapot követett, ekkor éreztem először, hogy van Isten” – idézte fel a múlt első transzcendens élményét Balczó.

A félreértelmezett boldogság

Továbbra is a boldogság keresése állt ekkoriban az ifjú öttusázó gondolatainak középpontjában. Sorra nyerte a világbajnokságokat, összesen tizet, de nem találta meg azt az érzést, amit pályafutásának kezdetén elképzelt. „Úgy éreztem, nem kaptam meg a jussomat. Ekkor még nem tudtam, hogy milyen tévedés az amikor valaki azt hiszi, hogy a vágyai teljesülésével megkapja a boldogságot. Az egy elveszett ember, aki a halál állapotában van. Az 1972-es olimpián tudtam ezt meg, egy isteni állapotba kerülvén. Egy szerényebb képességű ellenfél ellen vívtam, igazán jól ment, csakhogy megcsillant a szemem előtt az aranyérem, és jött a görcs, a teher nyomni kezdett. Egyre többet talált be az ellenfél, és ekkor egy belső fordulattal átgondoltam a vereség lehetőségét is - én akkor is ugyan az az ember maradok, sokat dolgoztam, hogy itt lehetek, szemrehányást nem tehet nekem senki, nincs mitől félnem. És ekkor jött a megszabadulás, már nem féltem, a derű, az igazi lemondás állapotába kerültem. A félelem szikrája is kiment belőlem, könnyedén vívtam, mintha nem is ugyan az az ember lennék, ekkor már tudtam azt is, hogy ezt a lelkületet kerestem, és ezt azonosítottam én a boldogsággal” – mesélt életének egy másik meghatározó élményéről a Nemzet Sportolója. „Mindenki átélheti ezt a kegyelmi állapotot, de a gőg és büszkeség elzárja az embert ettől az állapottól. Le kell szállni a trónról, és ha ezt megtesszük, akkor rögtön elfoglalja a neki járó helyet az Isten, és akkor ő fizetni kezd, ez pedig díj pedig, az áthatottság, amiről beszéltem, és nem holmi aranyérem” – emelte ki.

Az alkunélküliség állapota