– A 2011-es esztendő viszont hat bajnoki vereséggel indult, Kiss Zsolt sérülése visszavetette az együttest... – Zsolti sajnálatos sérülése valóban a legrosszabbkor jött, lefékezte a lendületben lévő alakulatot. Neki kulcsszerepe volt a játékunkban, s nemcsak a támadásban, ahol ekkor már igazán jó ritmusban dolgozott, s a pontokkal sem maradt adós, hanem a védekezésben is, ahol nem kellett irányítgatni, jó sebességgel, pontosan, precízen végezte feladatát. Az ő kieséséhez társult ismét a nehezebb sorsolás, több találkozót veszítettünk el, melyek közül igazából csak a hazai Kaposvár elleni mondható bosszantónak. Igazából kényszerpályán mozogtunk ekkor, sokat kísérleteztünk, kivel töltsük be az űrt: védekező vagy támadó típusú kosarassal, vagy a kettőt ötvözve, mindig az aktuális ellenfélhez alkalmazkodva döntsünk. Mikor ismét a nyerhető meccsekhez értünk, rátaláltunk a helyes útra. Ekkor elsősorban a védekezési stabilitás miatt Molnár Miklós szerepelt többet, aki azt is megérezte, a támadójátékunkban milyen szerepeket tud vállalni. Alkalmanként Nyilas István is nagyszerű mérkőzéseket produkált, s mindez kiegészült azzal, hogy több szerkezetet is variáltunk, a két irányítót is kipróbáltuk egymás mellett stb. Az alapszakasz végére ismét összerázódtunk, egy igazán drámai és szép meccsen a Sopron ellen koronáztuk meg teljesítményünket, tulajdonképpen mi ütöttük el őket a nyolcba jutástól. Utána következett az úgynevezett playout, mely szakaszt jómagam teljesen fölöslegesnek tartottam, hiszen nem a reális képet mutatta. Az egyik csapat elengedte a légiósait, a másik nem, s a motivációt is nehezen lehetett fenntartani. Mi az amerikai centert, Bryson McKenzie-t engedtük el, s tulajdonképpen hoztuk, amit kellett, de azt már nem tudtuk elviselni, hogy az utolsó meccsre Janou Rubin és Tanács Attila is kiesett, így fájó vereséggel zártunk Nyíregyházán. Összességében úgy gondolom, nem az a típusú csapat voltunk, mely bátran forgathatott tíz embert. Igazából nyolc játékost tudtunk rotálni, pontosan felépítettük, ki kit és hogyan válthat. Amíg a nyolc meghatározó kosaras rendelkezésre állt, derekasan helytálltunk. Fodor Péter Születési idő: 1956. 01. 13. Születési hely: Körmend. Csapatai edzőként: Körmend (1989–1996), Soproni Ászok (1996–1997), Atomerőmű (1999–2003), PVSK (2003–2005), Dombóvár (2005), Albacomp (2006–2007), Szeviép-Szeged (női; 2007–20008), Debrecen (2008–10), Szedeák (2010-től). Sikerei játékosként: magyar bajnok (Körmend, 1987), 14-szeres magyar válogatott. Sikerei edzőként: 2-szeres magyar bajnok (Körmend, 1996, Atomerőmű, 2002), 4-szeres kupagyőztes (Körmend 1994, 1995, Atomerőmű 2001, 2003).
– Mindenképpen pozitív visszajelzésnek számított, hogy a tavalyi esztendő végén tartott szavazáson a bb1.hu szakportál közönsége az év meglepetéscsapatának választotta a Dél-Konstrukt SZTE-Szedeákot. Ettől függetlenül is számos elismerést kaptak az ellenfelektől, illetve szurkolóiktól, a szakma nagyra értékelte, hogy már az úgynevezett tanulóévben milyen erős és egységes együttessel szerepel az elitben a Szeged. – Magam is példaértékűnek tartom azt a pályát, amit az utóbbi négy évben az NB II-től az A csoportig befutott a csapat. Az elitben sem pofozógépként kezdtünk, mint általában az újoncok, hanem markáns alakulatként. Nem véletlen, hogy már az első mérkőzésen, a tavalyi döntős Paks otthonában igen szoros meccset vívtunk. Akadtak aztán a későbbiekben nagyobb különbségű vereségeink is, de úgy általában ott sem játszottunk alárendelt szerepet. Talán öt-hat olyan derbit tudnák felsorolni, ahol az ellenfél dominánsan kerekedett felül játékosállományunkon. A többin abszolút partiban voltunk, remek mérkőzést játszottunk Paks mellett például Szolnokon, Körmenden és Kecskeméten is. A csapat erejét mutatta, hogy a legjobbakkal is stabilan versenyben tudott lenni, tulajdonképpen négy-ötperces gyengébb etapok, ha úgy tetszik: rövidzárlatok okozták vereségeinket. A szezon előtt azt az alapelvárást fogalmaztuk meg a játékosokkal szemben, hogy harcoljanak, küzdjenek, keményen tegyék oda magukat minden egyes találkozón. Ennek mindig meg is feleltek. Természetesen, hogy kicsit itthon voltunk erősebbek, veszélyesebbek, hiszen a mi játékunk nagyban a sok külső helyzetre épült, lévén, hogy mert nem voltunk olyan acélosak a tábla alatt. Persze ha sikerült megjátszanunk Bryson McKenzie-t, akkor centerben is álltuk a sarat a többiekkel... – Úgy gondolom, a szélesebb közönség szimpátiájának kivívásában a tudatos és megfontolt légiósválasztás – mint a tervszerű építkezés része – is szerepet játszott. A Szedeák ugyanazzal a három külföldivel fejezte be az alapszakaszt, akikkel kezdte, miközben máshol úgy cserélgették a légiósokat, akár a fehérneműt. Ráadásul olyan kosarasokat ismertünk meg személyükben, akik beálltak a sorba, nem balhéztak, egyszerűen csak tették a dolgukat. Fodor Péter hogyan látta a „hármak” szerepét, szereplését?– A választásunkat alapvetően a pénzünk határozta meg, így azon a piacon keresgéltünk, ahol az alacsonyabb árkategóriájú játékosok mozogtak. Elsőként a próbajátékra érkezett szerb fiatalok közül Nebojsa Dukicsot igazoltuk le. Sokan legyintettek, mit akarunk ezzel a harmadosztályú, 22 éves sráccal. Azt hiszem, teljesítményével és emberi hozzáállásával csattanós választ adott a kétkedőknek. Ezt követően még egy magas embert kerestünk, hiszen továbbra is a tábla alatt volt hiányunk. Bryson McKenzie-re esett a választásunk, aki alkalmanként extrákat nyújtott, máskor gyengén muzsikált, de ebben az árkategóriában aligha találtunk volna nála jobb játékost. Vele kapcsolatban kiemelném: nem akart sztár lenni, nem is úgy viselkedett, egyszerűen azt adta vissza a pályán, amire képes. Ebben benne volt ez a fajta ingadozás is. Játéka persze nagyban függött attól, hogyan szolgálták ki, mennyire szorosan őrizték, illetve milyen bírói fújást kapott. A végén, miután az Albacomp a próbajátékon lévő kosarasok közül Tony Crocker mellett döntött, lecsaptunk a szintén amerikai Janou Rubinra is. Utólag is úgy vélem, okosan tettük, hogy idehívtuk. Rendkívül alacsony áron megfontolt, jó szellemű, igazi vezérjátékosra tettünk szert. Ahogy említette, emberileg is kiváló légiósokkal dolgozhattunk együtt. Sok helyen edzősködtem már, de olyanra nem is emlékszem, hogy valamelyik külföldi ne lett volna kicsit „őrült”. – A meghatározó magyar mag – Drahos Gáborra, Vida Mátéra, Molnár Miklósra, Nyilas Istvánra, Tanács Attilára gondolok – teljesítményével mennyire volt elégedett? – Senkit sem szeretnék kiemelni vagy elmarasztalni, hiszen mindegyiküknek más volt a szerepe. Úgy gondolom, mindenki tette a dolgát, hozta azt, amit kértem tőle. Mindegyiküknek akadtak természetesen jobb és rosszabb periódusai is. Segítségünkre volt, hogy a B ligában a magyar mag nagy része már együtt szerepelt, illetve két szegedi kötődésű játékos érkezett, akiknek nem jelentett gondot a beilleszkedés. Alkalmazkodni kellett viszont egyrészt ahhoz, hogy az elmúlt hét esztendőben – míg nem a legjobbak között indult a Szedeák – alapjaiban változott meg a bajnokság. Korábban még nem elsősorban a fizikumról, a dinamikáról szólt a kosárlabda, sokkal inkább az egyéni játékokról. Ma védekezésben és támadásban is legalább 60 százalék a brusztolás szerepe, amit természetesen meg kellett szoknunk. A másik dolog, amit fokozatosan értettünk meg és éreztünk át: a B csoporthoz képest az volt a legfontosabb változás, hogy rendkívüli mértékben felértékelődött a csapatszintű védekezés szerepe. Idő kellett ahhoz, hogy ezt összerakjuk, s megfelelően működjön. – Ha valamivel kapcsolatban kritika érte a csapatot, illetve a szakmai stábot, az az volt, hogy az éles meccseken viszonylag kevés lehetőséget kaptak a fiatalok, az utánpótláskorú szegedi játékosok...– Örülök, hogy erről beszélgetünk, illetve hogy korábban kitértünk arra is: a bukott mérkőzéseinken rendre egy négy-öt percig tartó rövidzárlat okozta a vesztünket. Történt mindez úgy, hogy a rutinos, meghatározó embereket rotáltam. Nem gondolom, hogy ekkor az segített volna, ha tapasztalatlan játékosokat dobok a mély vízbe. Persze érzem én is a problémát, de úgy gondolom, ebben a szezonban ezt a kérdést nekünk némiképpen fel kellett áldoznunk az eredményesség oltárán. Hozzá kell tennem, azok számára, akik a tűzközelben voltak, s velünk edzettek, jó bizonyítási lehetőséget jelentettek az U20-as mérkőzések – melyeken azonban láttam hiányosságokat is. – A felnőttekkel végzett munka, az első csapat mérkőzései mellett mennyire tudott naprakész lenni a közvetlen utánpótlást illetően? – Tudnivaló, hogy ebben a szezonban hárman dolgoztunk együtt az U20-as fiatalokkal: Bonifert Domonkos a hét elején, jómagam szerdán, majd azt követően Nyilas István. Tehát nemcsak rálátással bírtam a munkájukra, de edzéseket is tartottam nekik. Én elsősorban a képzésükkel foglalkoztam, Boni az erőnlétükkel, Nyíl pedig a mérkőzésre készítette fel őket. Idegenbe együtt utaztunk, így akárcsak idehaza, a találkozóik jó részét ott is figyelemmel kísértem. Ezért is mondhatom, elsősorban akkor léphet fel egy ifjú tehetség azzal a jogos igénnyel, hogy a felnőttek között is lehetőséget kaphasson, ha az U20-as bajnokságban meghatározó szerepet tölt be. Remélem, a jövőben akad majd olyan kosaras, aki meg tud győzni ezen a téren, gondolok itt akár Mészáros Jánosra, Szabad Istvánra, Varga Dánielre vagy éppen a még ifjabbak közül Molnár Bencére, Wirth Ádámra, hogy csak néhány példát említsek. – Az idény közben többször beszélgettünk arról, hogy elsősorban az irányító- és a centerjátékban csikorgott a szegedi gépezet, illetve több olyan típusú játékosra lenne szükség, aki egyedül meg tudja bontani az ellenfelek védekezését, s helyzetbe hozza a társakat. A következő szezonra készülve milyen változásokat látna szívesen a keretben?– Úgy gondolom, nagyjából tisztában vagyok vele, milyen szintű lehetőségeink lesznek, így természetesen ezekhez kell majd igazodnunk. Fontosnak tartanám, hogy sokkal stabilabbak legyünk az irányító- és a belső poszton, de főleg ez utóbbi nagyban függ az anyagiaktól. Igazán domináns centert a rendelkezésünkre álló forrásokból nagyon nehéz szerezni. Jól kitűnt azonban, ha az említett két poszton nem működtünk jól támadásban vagy védekezésben, akkor komoly gondjaink akadtak, tehát meg kell próbálni változtatni ezen a helyzeten. Olyan emberre lenne szükség, aki mozgékony, jól illeszthető a csapatvédekezésbe. Hogy mást ne mondjak, Nyíregyházán vált igazán szembetűnővé Janou szerepe, hiszen távollétében nem akadt olyan játékos, aki bontani tudott volna. Az lenne tehát az ideális, ha egy, de még inkább két olyan kosarassal erősítenénk, akik képes megbontani az ellenfél védekezését, majd megtalálja a külső dobóinkat. – Körmendtől Paksig, Pécstől Debrecenig számos helyen megfordulva hogyan tetszett Önnek az a közeg, mely akár a klub, akár a közönség részéről ebben az évben körbevette az A csoportos szegedi férfi kosárlabdát? – Rendkívül szimpatikus volt számomra az egész légkör. A csapat körül dolgozókkal korrekt viszonyt alakítottam ki, nem ígérték túl magukat, vállalásaikat igyekeztek megtartani. Nagyszerű közegben tudtunk alkotni, bízom ennek további sikeres folytatásában. Úgy gondolom, azért van még hová fejlődnünk: az eredményesség stabilizálásával célul kell kitűznünk, hogy a közönséget még jobban kiszolgáljuk. Be kell látni, a sport ma már nemcsak arról szól, hogy ki nyeri a mérkőzést, a nézők show-t is várnak a pénzükért, jól akarnak szórakozni. A környezet adott a továbblépéshez, hiszen Szeged városa érti és szereti a sportot, a kosárlabdát. Az Atomerőmű elleni hazai mérkőzés végén, mikor sikerült kiharcolnunk a győzelmet, már-már ugyanazt a magával ragadó hangulatot éreztem, amit paksi edzőként, mikor közelítettünk a bajnoki aranyérem felé...
