Érdektelenség

Nem először szembesültem az emberi érdektelenséggel városunkban, és némileg elszomorítónak vélem, hogy bár nem szükséges, hogy mindenkiben valamilyen lánglelkű ifjú megmentő szerepe lapuljon, de olykor, mégis elengedhetetlen lenne a segítségnyújtás, amit az emberi érdektelenség mégis képes elengedhetővé degradálni.

Egy nagyszerű, késő esti, érdemi beszélgetést folytattunk jó barátokkal arról, hogy világ ütemesen romlik, és ennek az egyik legfőbb jele, hogy a segítségnyújtás szándéka hanyatlik. Előfordul, hogy egészen jogosan, hisz nem egyszer történt már meg, hogy a jóhiszemű segítségnyújtó lett végül egy csalárd, rabló szándék áldozata. Még a beszélgetés fonalát gondolataimban továbbfűzve, elindultam, hogy a napközben elmulasztott bevásárlást, ha máskor nem is, de legalább azon a késő esti órán bepótoljam. Dolgom végeztével, azon morfondíroztam, hogy milyen gyakran esik meg velem, hogy amiről az emberek hipotetikusan, vagy általában véve beszélnek, úgy hogy „valaki ismer valakit, akinek a testvérének, az unokaöccsének a barátjával megesett egy nap...”, - és a legvalószerűtlenebb történetek töltik be az űrt, nyomban ezt követően megtörténnek velem is. A késő esti órán, fáradt szemem hunyorgásából és gondolataimból az ébresztett, hogy a Damjanich utca egyik végénél, nagy ívben kerülgetnek valami alaktalan árnyékot az előttem haladó autósok. Közelebb érve egyértelmű alakot öltött az imént még idomtalan árny: egy férfi feküdt a földön, úgy hogy még fekvő pozíciójában ült a biciklijén. A teljes felső teste, a szaggatott vonal irányába, belógott az úttestre, ezt mindenki észlelte, ezért, mint valami útjelző bóját, vagy platóról legurult tárgyat nagy ívben, gondosan kikerülték, nehogy véletlenül kárt tegyen a metál fényezésben. Valamikor ismertem egy autóvezető oktatót, aki úgy tanította, hogy a biciklistát olyan ívben érdemes kikerülni, hogy ha az lapjára eldőlne, csak a mögöttünk haladó passzírozza szét a testét. A jelenlevő sofőrök mindegyike jelesre teljesítette a feladatot. Kitettem az indexem, miközben reméltem, hogy emberünkben nem sérült meg súlyosan. Ahogy megálltam a rosszul megvilágított utca szakaszon átsuhant a képzeletemen, hogy valamelyik bokorból pillanatokon belül előugranak a mindenre elszánt tettestársak, akik készek végre hajtani a rablótámadást. Legyőztem ezt a lehetetlennek tűnő gondolatot, tekintve, hogy ha Isten velem, akkor mégis ki lehetne ellenem? A férfi magánál volt és erősen fogta a fejét, de kommunikálni még tudott, de továbbra is a lehető legrosszabb helyen foglalt helyet. Homályos tekintete mögött nem tudhattam biztosan, hogy a túlzott alkoholfogyasztás, vagy egy alapos agyrázkódás áll. Kifaggattam, hogy képes-e felállni, hívjam-e a mentőt, bizonytalan válaszainál erélyesebben kérdeztem, hogy az alkohol miatt van ilyen állapotban, vagy a fejét ütötte meg. Ülő helyzetben egy őszinte kisdiák bólogatását láttam: „Hát is-is.” Közben döntést hoztam róla, hogy kihívom a mentőt, ha nem bír felkelni. Ekkor tárcsáztam, de kitörni készülő influenza okozta lázam, és kimerültségem miatt félre ütöttem a számot. Ekkor egy autó lassított a szemben lévő sávban, amiben négyen ültek, megörültem, hogy jön a felmentő sereg, akik segítségünkre lehetnének, ha másban nem is, de legalább abban, hogy erről az életveszélyes helyről eltávolítsuk az úriembert, tekintve, hogy az autók továbbra is nagy ívben kerülgették, csak most már nem kizárólag őt, hanem kettőnket. A lassító autó volánjánál, egy hölgy szörnyülködő tekintetét láttam meg, amelyben egyértelműen felismerni vélte a helyzet magyarázatát: a figyelmetlen fiatal szőke, elgázolta a szerencsétlen középkorú biciklistát, borzalom! Ezért épp, mint egy katasztrófa turista, pont annyira lassított, hogy rosszalló elképedéssel, botránkozva megnézhesse a jelentet, úgy hogy nehogy belekeveredjenek, - ők négyen valami zavaros ügybe-, majd kövér gázzal tovább hajtott. Ebben az sem akadályozta meg, hogy integetve kértem száj tátogva, hogy leolvashassa: „Kérem, álljon meg, segítségre lenne szükségem!”. Ezen annyira feldühödtem, hogy eldöntöttem, megtaláljuk a helyzet megoldását, szegény emberünk, aki erősen tiltakozott a mentők értesítése ellen, kiadtam az ultimátumot, hogy szedje össze magát, és keljen fel az útról mielőtt halálra gázolják. Ez végre valamelyest hatott, négykézlábról végül sikerült felállnia, és kitipegnie az út szélére. A lelkére kötöttem, hogy ne üljön rá a biciklijére, hanem arra támaszkodva óvatosan sétáljon haza. Lassan elindult és úgy láttam, hogy bár hosszú lesz a séta hazafelé, de sikeres. Kedves Olvasók! Nem olyan hosszú ez az élet, mint azt sokszor szeretnénk, luxus elengedni a segítségnyújtás pillanatait. Kívánom, hogy legyen a hetük gazdag a kölcsönös odafigyelésben és törődésben!