Vihar egy pohár vízben

Évekkel ezelőtt, egy kimerültséggel terhelt májusi vizsgaidőszak napján sétáltam ki egy évfolyamtársnőmmel a szegedi bölcsészkar épületén. Igyekeztem még visszatartani a kétségbe esett vágyat, hogy végre nyolc órát aludhassak: újra, egybe.

Mosolyogva lóbáltam aktatáskámat egy naiva hősnő módjára, aki hiszi, hogy a nap legkomolyabb megpróbáltatásán már átesett. Befordulva a sarkon megláttuk az egyetemi könyvtár új, impozáns épületét, ami számomra a rengeteg üveggel és letisztult formáival valami érdekes eklektikát alkotott a bölcsészkar zegzugos ódon épület tőszomszédságában. A két létesítmény között egy picinyke sétány húzódik, némi zöld övezettel tarkítva a látványt: padokkal kínálva egy rövid pihenőt az egyetemistáknak és az arra sétálóknak. Itt búcsúztam kedves jó barátnőmtől, ő jobbra, én balra: mentünk még a magunk dolgát intézni. Majdnem egy óra telt el, amikor végére érve a teendőimnek, elégedettségemben ismét lóbálni szerettem volna aktatáskámat. Ám, ehelyett csak üres karom lendült a levegőbe, és drámai nagyot dobbanó szívvel eszméltem fel, hogy elhagytam a szívemnek oly kedves praktikus csatos táskámat, benne a jegyzetekkel. Szapora léptekkel loholtam vissza aprócska park területhez, hátha meglelem. Csodák csodájára táskám teljes magányba burkolózva egy pad mellé letéve várta vissza tulaját és én szaladó léptekkel kapkodtam a lépcsőket örömömben, hogy a vizsga is sikerült, a táska is megmaradt, és még eszembe jutott valami a kecskével meg a káposztával is. Efölött érzett mély elégedettségemből egy erőszakosan kiabáló hang rázott fel, ami a hátam mögül sodort felém egy tavaszi fuvallat: „Kisasszony, kisasszony, hova megy azzal a táskával?” Megfordulva magam előtt láttam egy igen megtermett biztonsági őrt, aki uniformisának minden kényelmetlensége ellenére rohanvást loholt a nyomomban, és bár centis haja nem loboghatott, de állítom, hogy ilyen mély eltökéltséggel még keveseket láttam futni életem folyamán. Több mint valószínű, hogy azt hihette probléma lehet a hallásommal, ezért teljes szigorral fűszerezve, levegő után kapkodva, megismételte iménti kérdését. Én mi sem természetesebb módon közöltem egy szavas válaszomat: „Haza.”. Ezen megnyúlt arccal teljesen elképedt, és én már akkor erősen gyanítottam, hogy kettőnk közül legalább egyikünk komoly idegi problémákkal küzd. Én épp azon gondolkodtam, hogy miként lehet ésszerűbben és hatásosabban érvelni amellett, hogy az emberek időnként hazaviszik a táskájukat, amikor felszólított, hogy soroljam fel a táska tartalmát. Tessék már megint egy abszurd jelenet az életemben, aminek még csak tanúi sem lesznek, mert teljesen néptelenek az utcák. Éreztem, hogy nincs az a humor, ami kibillenthetné emberünket elszántságából, ezért szófogadó módon felsoroltam mindent az utolsó gémkapocsig, mint egy anyák napi verset, és láttam, hogy a felénél kezdte megbánni a kérdését, mert nem számolt a kockázattal, hogy egy női táska tartalmára kérdez rá. Ekkor se szó, se beszéd kiragadta kezemből táskámat, felpattintotta, és meggyőződött róla, hogy a bevallott mini plüss tigrisemen keresztül a jegyzeteken át az utolsó gémkapocsig valóban minden benne van. Végül megenyhült, és beszédesebbé vált, amikor végleg meggyőződhetett ártalmatlan lényemről. Elmondta, hogy épp egy vezető állami tisztségviselő fogadása zajlott az új egyetemi könyvtárban, amikor észrevették az elhagyatott aktatáskát a sétányon. Kiürítették területet, kihívták a tűzszerészeket, majd idegtépő várakozásba kezdtek. Ekkor jöttem én, és a belső láncolatú kamera rendszeren keresztül láthatták, amint besétálok a műsorba, felkapom a táskát és útnak indulok vele. Nem volt mit tenni, mint a potenciális merénylőt természetesen üldözőbe kellett venni, mert mi sem hatékonyabb, mint hogy egy terrorista diáklánynak álcázza magát az egyetem területén. Azt már örök homály fedi, hogy ha ennyire szigorúan lezárták a környéket, akkor én mégis miként közelíthettem meg ily könnyedén a cél objektumot. Végül, ugyan, mint terrorgyanús személy, de haza hoztam a táskámat. Néha nem is sejtjük, hogy pusztán a létünk mekkora kavalkádot okozhat a körülöttünk levők életében. Előfordulhat, hogy csak úgy „besétálunk” a mások életében, ott felfordulást eredményezve, de legyünk azért érzékenyek a fölfordulásra, főként, ha már kiabálva szaladnak felénk. Kedves Olvasók! A jó kedv és a derű fűszerezze a hetet, ezekkel a sorokkal kívánok mindenkinek kitartást vasárnapig.