Konok bajtársak - elszánt segítség

A piarista gimnázium emlékeit elevenítette meg nekem egy hölgy, amiben szerepeltek elszánt férfiak, akik a maguk konokságában adtak, amit tudtak, és nem keveset.

Mesélőm egy nap tömött orvosi váró fülledtségében várta, hogy bebocsájtást nyerhessen. Az idős hölgy apró sóhaj keretében vette tudomásul, hogy jelenleg egy fő erényre lesz szüksége, a türelemre, ami alkalmasint rózsát teremhet. Végül a reméltnél korábban nyílott az ajtó és a hölgy legnagyobb meglepetésére a bájos asszisztencia máris az ő nevét kiáltotta. Valamiféle égi meghallgatást vélt felfedezni ebben a pillanatban, felállt helyéről, és némileg értetlenül, de hagyta magát az ajtón belülre tessékelni. Ott a legnagyobb elképedésére, egy fehér köpenybe öltözött férfit látott az asztala mögött ülni, aki hatalmas tenyerével, olyan erővel ütötte az asztalt, hogy annak viseltes lapja nyikorogva kérlelte tenyerét, hogy kímélje meg, de nem kímélte, épphogy nagyobb erőre sarkalta, csak úgy csattant rajta pecsétgyűrűjének aranyfoglalata. Konok, elszánt tekintettel nézett a hölgyre, miközben egy hamis fél mosollyal az arcán egy nevet kántált az ütem ritmusára: „Mileta, Mileta, Mileta…”. Az asszony megdermedt és nem tudta mire vélni, hogy elhunyt férje keresztnevét hallja zengedezni az orvosi vizsgálóban egy számára vadidegen embertől, mintha egy futballmérkőzés közepén találta volna magát, ahol tömegek buzdító erejét egy ember testesítette meg egy rigmusos kántálás keretében. Majd elhalt a hangos szó, és felállt asztala mögül a sebész, öles léptekkel indult az asszony irányába, egy meleg kézszorítással kínált neki helyet, leült vele szembe. Egy pillanatra néma csend telepedett a szobára. "A férje miatt nem haltunk éhen" – ez a radikális kijelentés magyarázatot kívánt. "Ekkora szelet lekváros kenyeret hozott az iskolába, és azt mi ettük meg" – a levegőben körbe rajzolta mutatóujjával tenyere körül a hamisítatlan parasztkenyér széltében levágott teljes karéjméretét. Szegeden a piarista gimnáziumba voltak ők osztálytársak, ahol az asszony férjének a nevét megváltoztatta az akkori rendszer, hisz magyarosítani kellett, de az osztályban csak Mileta maradt. Mileta az otthonról hozott lekváros kenyeret és miegymást, gyerekfejjel megosztotta társaival, mert ő is tudta mit jelent a szegénység, az éhezés. Többen megosztották a napi betevőt, ki mit tudott beleadott. A gimnazista srácok felnőttek, és ki-ki megtalálta a helyét a maga szakmájában, de elévülhetetlen bajtársiasságot adtak egymásnak azok alatt az évek alatt. Kijárt a nyitott tenyeres asztalverés, a hangos kántálás, mert a tiszteletet kikövetelni nem lehet, de kiérdemelni elengedhetetlen. Nem régiben egy szakmai oktatáson a gyakorlatvezető nekem szegezte a kérdést, hogy én személyesen mit érzek akkor, amikor segítek valakinek. Nem akartam rávágni valami automatikus, hivatalos választ, ezért nem feleltem azonnal, magamnak szerettem volna először megválaszolni, mit jelenthet nekem, személyesen. Az első szó, ami eszembe jutott, ami megfogalmazhatta ezt az érzést mélységesen képmutatónak hangzott, pedig akárhogy próbáltam továbbgondolni, és valami őrült divatos kapitalista tudományos válasszal kiszolgálni az aktuális társadalmi közeget, nem tudtam, mert ha azt mondtam volna, akkor váltam volna igazán képmutatóvá. Ezért kimondtam úgy, olyan egyszerűen, ahogy eszembe jutott: „Hát, örömöt érzek.” Persze van, hogy nem könnyű, mert annyira elfoglalt az ember, hogy örül, hogy még él, és folyvást arra gondol, ha a napnak harminc órája lenne, az is kevés lenne. Ugyanakkor mégis örömöt okoz az a "karéj lekváros kenyér", amit adhatunk, legyen az egy meghallgatott nehézség, vagy fizikai munka formájában nyújtott támogatás, vagy ténylegesen egy nagy szelet lekváros kenyér. Így válhat észrevétlenül valósággá, hogy a tiszteletet kikövetelni nem lehet, de kiérdemelni elengedhetetlen. Kedves Olvasók, nekem nagy örömöm telt ebben a cikkben, ahogy írtam, remélem az Önök számára is előkerül egy gondolat, egy történet, szívesen venném, ha megosztanák azt velünk!