Húsz éve a múzeum szolgálatában

Medgyesi Konstantin 1999 augusztusa óta dolgozik a Móra Ferenc Múzeumban. Kezdetben még háttérmunkát végzett, később sajtóreferens, majd osztályvezető lett, három éve pedig igazgatóhelyettesként dolgozik azért, hogy a szegedi kultúrpalota sikeresen működjön.

- Nemrég ünnepelte a 44. születésnapját, lassan kijelenthetjük, hogy a fél életét a múzeumnak szentelte.

- Nem gondoltam még így bele, de azért kicsit fura. Olyan mintha tegnap lett volna az első napom.

- Mikor döntötte el, hogy ezen a pályán fog elhelyezkedni?

- Mivel egy maroslelei parasztcsaládból származom, a történelem iránti érdeklődésnek nem igazán volt családi háttere. Emlékszem, 1986-ban – azért tudom ilyen pontosan, mert akkor volt a mexikói foci-vb - az egyik családi rendezvényünkön egy öreg bácsi történelmi vonatkozásban politizált. Később tudatosult csak bennem, hogy ő egy ’56-os forradalmár volt. Arról beszélt, hogy hiába Kádár az ország első embere, figyeljük meg, öt év múlva a nép majd Nagy Imrét fogja szívből tisztelni. 11 éves fejjel csak annyit tudtam, hogy Kádárt nem lehet kétségbe vonni, Nagy Imre pedig az ő ellensége volt. Később mégis beigazolódott a bácsi jóslata. Sokat gondolkodtam ezen, talán az ő hatására kezdtem el érdeklődni a politika és a történelem iránt.

- Végzettségét tekintve történész–szociológus, de volt kommunikáció szakos hallgató is és az egyetem Állam- és Jogtudományi karán doktori oklevelet szerzett. Honnan ered ez a kielégíthetetlen tudásszomj?

- Ez összefügg azzal, hogy parasztcsaládból származom. Úgy éreztem, hogy sokat kell tanulnom ahhoz, hogy a későbbiekben intellektuális teljesítményt tudjak felmutatni. A szociológia társadalmi nézőpontot adott, a kommunikáció gyakorlatiasabbá tett, a jog pedig ahhoz kellett, hogy képes legyek átlátni a struktúrákat. Van az a dal, hogy a kilencvenes években mindenki táncolt, hát volt, hogy én is táncoltam, de leginkább csak tanultam, mint az őrült.

- Hogyan került először kapcsolatba a múzeummal?

- Nem sokkal azután, hogy elvégeztem az egyetemet történész-segédmuzeológusként kerültem ide. Kezdetben még fotókat kellett azonosítanom. 2004-ben sajtóreferens, 2007-ben kommunikációs és közművelődési osztályvezető, 2011-ben stratégiai osztályvezető és 2016-ban tudományos és közönségkapcsolati igazgatóhelyettes lettem.

- Mondhatni végigjárta a szamárlétrát…

- Sosem az motivált, hogy pozíciókat szerezzek magamnak, egyszerűen így hozta az élet. Az első öt év ahhoz kellett, hogy megismerjem a múzeum működését. Sajtóreferensként igyekeztem a történelmet és a kommunikációt összeilleszteni, ebben előnyömre vált, hogy mindkét szakot elvégeztem az egyetemen. Az első fecskék között voltam, hiszen akkoriban még nagyon kevés múzeumnak volt külön sajtóreferense. Éreztem, hogy van egyfajta lendületem, tudtam, hogyan kell olyan tartalmakat kínálni, hogy az emberek számára érdekes legyen a múzeum. Nyitott vagyok a bulvárosabb megközelítések iránt is, mert a fiatalokat azzal jobban meglehet szólítani, ugyanakkor nem szabad mindent feláldozni a napi győzelmekért, a kommunikáció terén is a kitartó munkában hiszek.

- Ha már itt tartunk, hogy látja, a fiatalok körében mennyire népszerű a kultúrpalota?

- Egyetemi adjunktusként az SZTE kommunikáció tanszéken tanítok. A kurzusaim során felmértem, hogy a huszonéves generáció mit gondol a múzeumról. Elképesztő, hogy még a 2010-es évek elején is a fiatalok többsége úgy vélte, hogy a múzeum egy unalmas, poros hely. Sajnos nagyon lassan lehet változtatni ezen a statikus képen, de úgy gondolom, hogy részben ez az én feladatom is. Szeretném bebizonyítani, hogy a múzeum nem egy unalmas hely, hanem egy modern tudományos központ, tele izgalmakkal.

- Sokak fejében Indiana Jones jelenik meg, ha muzeológusra gondolnak. Valójában miből áll egy szakmabeli élete?

- Az időm nagyobb részét tudományos tevékenységekkel töltöm. Törekszem arra, hogy történészként olyan teljesítményt produkáljak, amivel példát mutatok a kollégáknak. Vannak különböző kutatási témáim, melyek Szegedhez és a 20. századi magyar történelemhez köthetők, de ezeket komoly időbe telik előrelendíteni.

- Az idei év különleges a Móra Ferenc Múzeum történetében, hiszen jelenleg nagyszabású felújítás zajlik az épületen. Milyen kihívások elé állítja ez Önt?

- Nagyon sok háttértárgyalás van, ahol a különböző szempontokat meglehetősen nehéz összeegyeztetni. Móra Ferenc számomra nem csak egy régész, hanem egy ikon, lehet, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de hiszek benne, hogy a lelke a mai napig belengi a múzeumot. Tudjuk, hogy ő mennyit tett azért, hogy annak idején kibővítsék a múzeumot. Ez a mostani felújítás hosszútávra szól, biztos vagyok benne, hogy a későbbi múzeumtörténeti tanulmányokban benne lesz. A napi küzdelmek mellett azért érezzük, hogy ez a jövőnek szól, és ez megtisztelő.

- Hogyan tudná elképzelni magát húsz év múlva?

- Ha még lesz ép eszem, akkor már a nyugdíjra fogok gondolni.