Galkó Bence, Isten Veled!

"Nekem Te voltál a szegedi Villon" - fogalmaz Galkó Bence emlékére született írásában Farkas László Róbert színész, okleveles kulturális menedzser és művelődéstörténész. Az írást változtatás nélkül közöljük.

Olyan, mintha nekrológot írnék, s közben gyűlölted a formákat és sablonokat. Főleg a színházban. No de, hogyan lehetne máshogy emlékezni, mint magunkon átszűrve az emlékeket. Engedd meg, hogy pár gondolattal itt, és így tisztelegjek. Mi van veled Emberke? – mindig először ezt kérdezted tőlem az utóbbi években, ha találkoztunk. Ha a szinkronban, ha a piacon, ha a Bábszínházban, vagy bárhol futottunk össze, mindig úgy ejtetted, mintha a kérdő mondat utolsó szava nagybetűvel kezdődne. Így jött át nekem, egykori tanítványodnak. Eszemben van a kérdésed, fülemben a hangsúlyod. Kollégaként érdeklődtél, de benne volt a régi mester atyáskodása, a simogató figyelem, hogy hová halad a fészek után a bukdácsoló fióka. Utólag is, az érdeklődést köszönöm Bence. Nekem az, hogy

József Attila, Faludy, Villon, Shakespeare, Babits, Kosztolányi, Petőfi, Moliére

, mondhatnám még, általad lett irodalmi anyag helyett tükör. Az, hogy ezek megfejtendő feladványok legyenek magammal kapcsolatban, a betűkből kalapált gondolatok a papíron csakis az én világomat sugározzák vissza. Innen indul a színészet, az emberábrázolás művészete. Hol vagyok én a szövegben? Mitől lesz az anyag az enyém? Mi van a gondolat mögött, és én ezt, hogyan is szoktam mondani, hogy ne legyen mímelt színjátszás, hanem tisztán közöljön az ember? Te mutattad meg ezt az utat. Kölökként szívtam magamba a definíciókat. Ma már tudom, lehet máshogy is, csak semmi értelme. Köszönöm ezt is Bence. A következővel nem foglak kiadni. Benne van ugyanis az ars poeticád, üzenet mindenkinek, Rólad. Érettségi előtt, a Színművészetire készülve gyakoroltunk – éppen most februárban lesz 18 éve -, és Jónás imáját mondtam Neked. "Hozzám már hűtlen lettek a szavak (…)", mondtam és mondtam, ahogy tudtam. Hallgattál, de egyszer csak Nálad kevesebb lett a levegő, légszomj, köhögés. Utána elkezdtél mesélni. Magadról, az egészségügyi feladatodról és a körülményekről, amit – akkor - sikeresen megoldottál. Sohasem hoztam szóba, nem kérdeztem, de valószínűleg tudtad, hogy tudom, ezért kezdtél bele. Profánul meséltél úgy, hogy az illendő tiszteletköröket, intimitást sutba vágva, megnyitottad magad. Amitől zavarban lettem. Ilyet előtte még soha, hogy a kórról ilyen mikro szinten láthassak emberi pillanatokat. Beszéltél, láttam magam előtt a képkockákat, utaztattak magukkal a szólamok. S én diákfejjel a végére értettem csak meg, hogy „evvel tetted helyre bennem” a verset. Ez volt az instrukció. Kiszakítva magadból kottáztad le, hogy miről szól a vers. Nem spóroltál az őszinteséggel. Megúszhattad volna, de nem, a süldőnek megtanítottad, hogy miért jönnek úgy, egymás után a mondatok. Ez a színészpedagógia.

Ascher Tamás, Marton László, Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Méhes László, Konter Lászó, Karczag Ferenc, Gáspár Tibor

. Ők is a tanáraim voltak, de az alapfilozófia, hogy minden mögött van valami, keresni kell, és Villon-ként lázadni a formák ellen, az Tőled van. Mesterséget mutattál, de nem az ipari részét, hanem az egyszer egyet. Úgy tanítottál, hogy nem törődtél a matériával, abban a minőségedben nem akartad komolyan venni magad. Elűzted a lila zsenit, akit csak néha maga ért. Manírok nélkül voltál pedagógus. Hogy ezt a Nemzetiből hoztad, vagy Kaposvárról örökségként, nem tudom. De a színészeted ugyanilyen volt. Csak azt, amiről szól, és csak úgy, ahogy kell! Semmi több, és ettől lett kellemes gyertyaláng a játékod. Emberi. Nekem Te voltál a szegedi

Villon

. Köszönöm, hogy ismerhettelek, Bence.

A szerző színész, okleveles kulturális menedzser és művelődéstörténész