A tyúk hátrakaparja az előző év bajait, a disznó előtúrja a szerencsét az újabb esztendőre

Deme Ágnes néprajzkutatóval beszélgettünk az óév búcsúztatásához és az újév köszöntéséhez köthető hagyományokról.

„Általában karácsony-téli ünnepkörről beszélünk, ekkor a szokások sűrűsödnek, Luca-napkor, András-napkor, karácsonykor hasonló hagyományokkal lehet találkozni” – nyilatkozta lapunknak

Deme Ágnes

, a Szegedi Tudományegyetem néprajz szakos doktorandusza. Elmondta, az új év mostani kezdete is viszonylag új, ezért a naptárreform előtti időkkel, s a régi parasztság időszámításával is foglalkozni kell, korábban ugyanis december 25-öt,

Krisztus

születésének évfordulóját tekintették az esztendő első napjának. A változás elsősorban

XIII. Gergely

1582-es naptárreformjához kapcsolható, de már korábbról, a reneszánsz korából ismerhetünk január elsejéhez kötődő hagyományokat, így például a

Mátyás

udvarában történtekről

Galeotto Marzio

is közölt feljegyzéseket. „A legalapvetőbb aktus a köszöntés, a jókívánság volt újév napján, amivel valaki megtisztelte szomszédját, feljebbvalóját, bármely ismerősét, aki válaszul ajándékkal kedveskedett az őt felkeresőnek. Ez segítette a néprétegek közötti érintkezést, parasztok, mesteremberek ezen a napon a király elé járulhattak, boldog újévet kívánhattak neki, cserébe áldást kértek saját tevékenységükre, s adományokat kaptak az uralkodótól” – magyarázta a néprajzkutató. „A reformátusoknál kevésbé számított jelentősnek a köszöntés, a liturgiájuk is puritánabb” – vélekedett. A kántálás azonban az egész téli ünnepkörben jellemző volt náluk. Ez egy nagy zajjal járó tevékenység, amelyben gyerekek járták körbe falut a tanító, vagy valamely értelmiségi vezetésével. Mindenkihez bekopogtak, köszöntötték a ház lakóit, s cserébe ajándékot kaptak.

„Az újévvel, mivel ünnepnap, a bőség és a tobzódás jár együtt. Egyes ételeknek bőségvarázsló tulajdonságot tulajdonítottak, ezért igyekeztek ezekből enni szilveszterkor és újévkor, hogy biztosítsák maguk számára a gazdagságot. A régi parasztság tartotta magát, ahhoz a hagyományhoz, hogy december 31-én baromfit kell enni, mert a tyúk hátrakaparja az óév minden gondját, míg január 1-jén disznót szükséges fogyasztani, mert az kitúrja a szerencsét az új esztendőre. A sült malacot általában lencsével tálalták, mert ez a sok tallérra emlékeztette őket” – jellemezte Deme Ágnes az étkezési szokásokat. „Jósló szertartások is kötődnek újévhez. Ilyen a tollas pogácsa, amely úgynevezett haláljósló technika. Sütés előtt mindenki választhatott egy pogácsát beleállított tollal. Akinek a legjobban megperzselődött a tolla, az számolhatott valami hasonló sérüléssel, esetleg halállal a következő évben. Más esetben a családfő osztott szét almadarabokat, akié férges volt, az számíthatott a közeljövőben saját temetésére. Szerelmi jóslásra is sokan vágytak, ezek közé tartozott az ólomöntés, amelyet fiatal lányok űztek. Felolvasztottak egy kis ólmot, amit vízbe dobtak, hogy ott megszilárduljon, majd ebből a formából próbálták megállapítani jövendőbelijük foglalkozását. A hagymakalendárium időjósló praktika volt, a családfő szilveszter napján egy hagymát tizenkét részre osztott, minden darab egy-egy hónapnak felelt meg, ezeket besózta, s feltette a kemence tetejére. Másnap megnézte, hogy melyik száradt ki, s melyik maradt a só ellenére nedves, s ebből próbálta megállapítani, hogy melyik időszakban milyen időjárás lesz” – mutatta be a néprajzkutató a különböző jövendőmondó módszereket. „Az újévhez kapcsolódó hagyományok a XIX. században éltek, egyes archaikusabb területen a XX. század első feléig megmaradtak, egészen a szocialista rendszer kialakulásáig, s az ezzel járó erőszakos kollektivizálásig, a vallás eltörlésének szándékáig. Mindezek ellenére ma is élnek áttételesen e szokások, gondoljunk, csak a lencsére, vagy a disznóhús fogyasztására” – zárta szavait a doktorandusz.