A Selyemút Pompeiije

Domenico Fontana nápolyi mérnök 1592-ben a Sarno-folyó közelében a Nápolyi-öböl egyik festői pontján római márványtáblákra lelt. Ezek voltak az első leletek, amelyek a Kr. u. 79-ben a Vezúv által elpusztított virágzó római város, Pompeii romjai közül kerültek elő. Az ásatások megindulására ugyanakkor több mint 150 évet kellett várni, hiszen azok csupán 1748-ban, a nápolyi király felesége, Mária Amália Krisztina (II. Frigyes Ágost szász választófejedelem lánya) unszolására kezdődtek meg. A munkálatok lényegében azóta, tehát több mint 250 év óta folynak. A régészeti kutatások nyomán az egykori római világ egy „kimerevített pillanatának” hihetetlenül izgalmas tablója bontakozott és bontakozik ki előttünk. Annyi bizonyos, hogy ha 2000 évvel ezelőtt nem következik be ez a természeti katasztrófa, jóval kevesebbet tudnánk a római világról és az akkori hétköznapokról.

A Nápolyi-öböltől több ezer kilométerre keletre létezett/létezik azonban egy másik település is, amellyel kapcsolatban meglepően sűrűn hangzik el az ősi római város neve. A mai Kína belső-ázsiai vidékén, a mai Xinjiang autonóm tartomány szívében, a Takla-makán sivatag peremén található egy ugyancsak régi, legalább 1700 éves település, amelyet a szakirodalomban gyakorta neveznek az ősi Selyemút Pompeiijének.

Ezt a másik Pompeiit azonban egy magyar tudós fedezte fel több mint 100 évvel ezelőtt. Az 1862-ben Pest-Budán született, német, majd angol egyetemeken tanuló

Stein Aurél

miután Magyarországon nem kaphatott állást, 1887-ben egy India felé tartó hajóra szállt fel. A brit-indiai kormány hivatalnokaként előbb Északnyugat-India, később pedig Belső-Ázsia vidékére szervezett több földrajzi–régészeti expedíciót. Az első, 1900–1901-ben lezajlódott belső-ázsiai expedíciója során a magyar kutató célja a Takla-makán déli peremén húzódó egykori Selyemút (mely az ókor és a középkor folyamán Kínát kötötte össze Rómával, később pedig Bizánccal majd Velencével) futóhomok által elborított romvárosainak feltárása volt. Stein Khotan városában tartózkodott éppen, amikor az első hírek a fülébe jutottak egy ősi, „homokba temetett” városról, mely a Nija-folyó völgyében, az akkoriban használt közlekedési útvonaltól mintegy 100 kilométerre északra található. A híresztelések nyomán a magyar kutató Nija poros kisvárosába ment, ahol egy helybéli olyan nyelvű és írású fatáblákat mutatott neki, mely nyelvet és írást utoljára 1500 évvel azt megelőzően használták a vidéken, s amely táblák állítólag az említett lelőhelyről kerültek elő. Stein a folyó mentén észak felé hatolva, a sivatagban néhány nappal később rátalált a keresett rommezőre.

Egy hatalmas kiterjedésű területen elszórva buddhista ereklyetartó tornyot, lakó és gazdasági épületek egész sorát, víztározó medencéket, de több ezer éve kiszáradt, de mindmáig álló gyümölcsfákkal övezett sétányokat is feltárt. Egyik magyarul is megjelent könyvéből származik az alábbi részlet: „A rőzsekerítés, itt-ott takarva csak el futóhomokkal, jórészt épségben volt még. Sajátságos érzés fogott el – csaknem feledve a kort, amelyben élünk – amint ott sétálgattam két egyközűen futó «élő»-sövény között az 1600 esztendeje kihalt kisváros utcáján. Antik sétabotommal felturkálva a kerítés alján elhullott zizegő faleveleket, embereim ráismertek bennük saját hazájuk gyümölcsfáira: a barackra, szilvára, őszibarackra és a szederfára.

<…>

élveztem azt a megható érzést, hogy olyan nyárfák és gyümölcsfák elfehéredett törzsei között járok, melyek a római császárság idejében virágzottak.” A rendkívül száraz sivatagi klíma által megőrzött különleges leletek egész sora került elő: selyemdarabok, fából faragott bútorok, gitárszerű hangszer töredéke, de megaszalódott gyümölcsök vagy éppen fából készült egérfogók. Mind-mind olyan tárgyak, melyek az európai éghajlaton egytől-egyig elpusztultak volna a földben. Különösen izgalmasak azonban azok az írott fatáblák és bőrre írt dokumentumok, amelyek részben indiai nyelven és indiai írással készültek (jól bizonyítva az indiai kultúra behatolását a belső-ázsiai Selyemút térségébe), részben pedig kínai nyelven és kínai írással. Ezen írott források segítségével ma már könnyedén lehet rekonstruálni az egykor ott élt emberek társadalmi viszonyait, jogrendszerét, az ott termelt áruk sorát, izgalmas képet festve egy 3–4. századi település valódi hétköznapi életéről.

A fennmaradt épületekkel, sétányokkal, gyümölcsösökkel együtt mindez valóban olyan hatást keltett, mintha – csakúgy mint Pompeii esetében – itt a messzi Belső-Ázsiában is megállt és megmerevedett volna az élet és színes fotóként tárulna az 1700 évvel későbbi szemlélődő elé. Stein azonban szinte összes írásában rámutatott ugyanakkor arra is, hogy jelentős különbségek is voltak az említett két település között. A Nija-folyó melletti telepet ugyanis nem valami pillanatok alatt kitört, legendába illő homokvihar vagy más hirtelen természeti csapás pusztította el, sokkal inkább volt oka elnéptelenedésének a Nija-folyót tápláló gleccser vízhozamának csökkenése és a folyó fokozatos kiszáradása, amelynek köszönhetően vizét jóval előbb elnyelte a sivatag homokja, hogysem elérhette volna a város körüli földeket. Víz nélkül pedig idővel minden oázistelepülésen megszűnik az élet. Ezt a Nija-folyó mentén csak tetézhették akár háborúk, akár járványok is. Stein a felfedezést követően 1901 nyarán utazott vissza Európába. A magyar tudós híradásaiból szerte a világon futótűzszerűen terjedt el Nijának − vagy ahogy az akkori újságcikkek beszámoltak róla − a Selyemút homok borította Pompeiijének híre.

Bár Stein Aurél a következő évtizedek folyamán több száz további régészeti lelőhelyet tárt még fel, a Nija-folyó melletti település volt talán mind közül szívének a legkedvesebb, hiszen további négy alkalommal: 1906-ban, 1913-ban és 1930-ban is visszatért még oda. S bár Stein 1943-ban meghalt, nijai ásatásait az 1990-es évektől kezdődően kínai és japán régészek egész sora folytatta, feltárva például a helyi királyi dinasztia egyedülállóan gazdag temetőjét is. Az ásatások nyomán tehát a nijai lelőhely is egy izgalmas terület sokszínű kultúrájának mementójává vált. Számunkra a multikulturalizmus ma természetes jelenség és állapot, de nem lehet kétségünk afelől, hogy a 3−4. századi nijai emberek számára is hasonlóan természetes volt egy más léptékű, de ugyancsak színes multikulturális világban élni: hiszen egyaránt használtak indiai és kínai írást, de sírjaikból a kínai tükör mellett római üveggyöngy, a Vörös-tengerből származó korall vagy belső-ázsiai nomád íj is előkerült, nem is beszélve arról, hogy fából készült dokumentumaikat olyan pecséttel zárták le, amelyen a sok ezer kilométerre található Athén védőszentjének, Pallasz Athénének a képmása látható. Stein Aurél mindig is szabadkozott, amikor szívének kedves lelőhelyét a Vezúv által elpusztított nagyszerű római városhoz hasonlították. S bár csakugyan szerényebb házak és szegényesebb leletek bontakoztak ki a magyar régész ásója nyomán Belső-Ázsia homokjából, mint annak idején a Nápolyi-öböl vulkáni tufájából és hamujából, az, amit ma a régészeti leletek és az írott források összessége alapján Nija-komplexumnak nevezhetünk, éppoly becses és minden korábbinál bonyolultabb, érzékletesebb és sokszínűbb tablóját nyújtja a 3−4. századi Selyemút hétköznapi életének, mint amilyet kétszáz évvel korábban elpusztult társa nyújt a korabeli római hétköznapokról a messzi Földközi-tenger partján.

A kutatás a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Felföldi Szabolcs