Festő születik – Vinkó Leót már Londonban is szeretik

Hatévesen kezdett rajzolni – igazi őstehetség, mégis – hála Istennek – hiányzik belőle a művészeknél olykor megfigyelhető önhittség. Vinkó Leó fiatal festőművész-tehetség egyik képét már a Reök nyári tárlatán is láthattuk, most legutóbbi, londoni sikeréről is mesélt.

A Közéleti Kávéház Fiatal tehetségek Szegeden sorozata szeptember 20-án

Vinkó Leó

fiatal festőművésszel, a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar elsőéves mesterszakos hallgatójával, az SZTE Tehetségpont keretében működő Sófi-alapítvány pártfogoltjával folytatódott. A művész képeit május végén, június elején három hétig csodálhatta a közönség a

Somogyi-könyvtár jóvoltából, annak első emeleti folyóirat-olvasójában.

– A bemutatkozó füzetedben olvasom: már hatévesen is rajzoltál. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

– Minden gyerek szeret rajzolni. Látták a szüleim, illetve a rajztanárom az általános iskolában, hogy nekem egy picit több tehetségem adódott. Úgy érzem, ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a szüleimnek papírboltja van, így az anyag rendelkezésre állt szinte bármilyen mennyiségben, így hát egész nagy méretben tudtam rajzolni már kiskoromtól kezdve. Persze egyszerűbb anyagokkal, zsírkrétával, színes ceruzával, vízfestékekkel próbálkoztam először – így kezdődött…

– Majd az első visszajelzések sem maradtak el. A rajztanárod benevezett egy iskolai versenyre, amit megnyertél.

– Igen, ez elindított valamit, bejelentkeztem a rajzcsoportba, az ottani tanár nagyon jól bánt velünk, tudta, kinek mire van szüksége, hogyan fejlődjön, merre lépjen tovább. Úgy éreztem, szeretnék a művészeti pályán továbbmenni, ezért felvételiztem Bajára egy művészeti középiskolába, ahol elsősorban kerámiával, mellette rajzzal, festéssel foglalkoztunk. Majd a szegedi egyetem következett…

Őszintén

– A korai sikerek után egyetemi éveid alatt is elismerések kísértek, például tavaly az V. Országos Művészeti Diákköri Konferencián első helyezést értél el, szintén 2011-ben bekerült egy képed a Szegedi Nyári Tárlatra a Reök-palotába. Mestered, Aranyi Sándor pedig téged vitt magával a csongrádi nemzetközi művésztelepre. Hogy kell elképzelni egy ilyen művésztelepet?

– Ez egy háromhetes alkotótábor, ahova mindenfelől érkeznek művészek. Ott jókedélyű közösséget formálva, minden este más nép nemzeti ételét kóstolgatva, alkotással töltöttük napjainkat. Olyan nagy emberekkel találkozhattam, mint Csáki Róbert, akivel jó barátságot sikerült kötnöm. Az esti borozgatós beszélgetések voltak rám legnagyobb hatással, itt ismerhettem meg a művészvilág rejtelmeit, hogy miként is működik például a művészeti piac, ki hogyan jutott el oda, ahol most van, és miben is rejlik a művészet… Sok benyomás ért, egyik tanáromat le is festettem.

– Szinte minden szakmában ismerjük a „favágást”, a futószalagon gyártást, de a művészetre azt szokták mondani, ott ez nem járható út. Te mit tapasztalsz?

– Gyártani mindent lehet, csak lehet, hogy nem lesz őszinte, nem az lesz, amit az ember ki akar adni magából. Ha kicsit is nem megy a festés, akkor abba kell hagyni, majd később sikerül. Nem szabad túlfesteni magát az embernek, mert valóban könnyen átmegy „futószalagon gyártásba”. El kell dönteni, mit szeretnénk létrehozni: őszinte alkotást, ami talán maradandó és érték lesz, vagy egy terméket.

Egyszerűen csak festve…

– Szintén a bemutatkozó szövegedben lehet olvasni a vallomást: ösztönből festesz. Elárulhatunk annyi műhelytitkot, hogy modell, fénykép vagy valami más alapján dolgozol?

– Nem szoktam lefényképezni a témát, sem vázlatokat készíteni, hanem a belsőre hagyatkozva veszem kezembe az ecsetet. A karaktereket is emlékezetből formálom, és nem gondolkodva, hanem egyszerűen csak festve… A legutóbbi képem, amin jelenleg is dolgozom, a szüretről szól – otthon jártam szüreten. Jól éreztem magam, apáékkal tekertük a prést. Állok a vászon előtt, és elkezdem. Annyi tudok, hogy középen legyen egy prés, fölötte egy figura, aki önti bele a szőlőt, aztán pedig alakul, ott, a vásznon. Van persze egy kép az ember fejében, de a mozdulatok, a dinamika, hogy milyenek lesznek a figurák, az állványnál dől el.

– Nemrég Londonban egy angol gyűjtő megvette két képedet. A Sófi-alapítvány – mely idén kiemelt kuratóriumi dicsérettel ismerte el a tehetséged – nagy figyelmet fordít a fiatal művészpalántákra, pártfogoltjainak külföldi bemutatkozását is segíti. Hogy kerültek a képeid Londonba?

– A portfolióm elektronikus változatát elküldtem különböző galériáknak, amiket találtam a neten. Volt egy londoni galéria, amelyik azt írta, hogy nagyon tetszenek neki a képeim, szeretnének egy tárlatot, akár egy önálló kiállítást is – ez utóbbi még sajnos nem volt kivitelezhető, ugyanis sok pénzbe kerülne kiküldeni a képeket. De két festménnyel megpróbálkoztam, az utolsó napokban egyszer csak jött egy telefon, hogy van egy komoly érdeklődő, aki egyébként egy luxusmagazin tulajdonosa, és szeretné őket megvásárolni, és az engedélyemet kérte, hogy az újságában szerepeltesse a fényképeiket. Emellett New Yorkból kaptam egy szerződésajánlatot, de az azzal járó költségeket nem tudtam volna kifizetni. Viszont az említett londoni galéria továbbra is várja a képeket. Most a jobb alkotásokat az Őszi Kulturális Fesztivál alatt rendezendő kiállításomra gyűjtöm, utána küldöm ki őket.

Sófi József

ötlete alapján berlini galériáknak is eljuttatjuk a bemutatkozó füzeteket. Teszek egy próbát New York-i, washingtoni, illetve francia és holland kiállítóhelyeken is.

Saját világában maradna

– Ha már külföld, elképzelhető, hogy egyszer nem csak a kép, hanem te is ott maradsz?

– Nem szeretek annyira az otthontól távol lenni. Van egy kis saját világom, ott tudok igazán alkotni. Várom, hol a legjobban befogadóak az én képi világomra. Sok tapasztalt művész felhívta a figyelmemet, hogy ez a fajta festészet itthon nem megy olyan jól, ezért tanácsolták külföldöt, főleg New Yorkot, ahol ezt a színes, szabad figuralizmust nagy tetszéssel fogadják. Nagyon szeretnék itthon maradni. Ha egyszer külföldi galériákkal leszek is leszerződve, visszajövök ide.