Húszéves a Vylyan - Debreczeni Pál évei

Az Elitbor.hu Debreczeni Pálról, a borászat alapítójáról írt, kéziratban maradt portrékötet egy részletével emlékezik arra az emberre, aki nagyon sokat tett a villányi borvidék eredetvédelmi rendszerének létrehozásáért.

Debreczenit sokan tisztelték, még ha nehéz is volt szeretni, hiszen mindig szemtől szembe megmondta a véleményét. Ez a fejezet talán azért lehet érdekes, mert bemutatja, hogy milyen életutat bejárva érkezett a Villányi borvidékre az a férfi, aki testvéröccse (a szintén borászatot alapító Debreczeni Kálmán) neveléséből, támogatásából is kivette a részét. Különös, eredeti gondolkodású ember portréja rajzolódik ki.

Falusi ízek

„Szeged és Makó között, egy kis faluban, Kiszomboron születtem. Nagyszüleim parasztok voltak, tízegynéhány holdon gazdálkodtak. Aztán betéeszesítették őket, s ettől a pillanattól kezdve elkezdtek inni” - foglalja össze az indíttatást, amiről azért többet szeretnénk megtudni. Kiderül, hogy a kocsmába az anyai ág felmenői jártak, akik képtelenek voltak elviselni, hogy kihúzták alóluk az ősi jusst. Apai ágon a kunágotai állatkereskedő nagyapa élte át tragikus tartalommal az akkori rendszerváltást. Ő nem ivott, viszont nagyokat hallgatott. „A magyar faluban mindenki a Szabad Európa Rádiót hallgatta, mi is. Ez volt a szellemi munícióm. Papp nagyapám masszívan járt a kocsmába,

Debreczeni

nagyapámtól meg folyton azt hallottam, hogy közös lónak turós a háta. Ami mindenkié, az senkié.” Kunágotán mindig várták az angolokat vagy az amerikaiakat, de azok csak nem jöttek. „1956-ot is ott éltem át. Még Kiszomboron gyerek fejjel megcsodáltuk az orosz katona bácsikat, aztán elvittek apámék Kunágotára. Ott aztán hétévesen szemtanúja lehettem az ÁVH ámokfutásának.” Kis településeken, Kiszomboron, Kunágotán, majd Dombegyházán, mindig paraszti környezetben járt általános iskolába. A realitásokkal számoló édesapa ez utóbbi faluban dolgozott az állami gazdaság kerületvezetőjeként, majd ugyanitt lett a téesz elnöke. „Apám okos ember volt és pragmatikus. Nyilván azt a szellemi töltetet hozta magával, amit nagyapámtól tanult, de azt is tudta, hogy valahogy meg kell élni.” Mivel Debreczeni Pált az őt ismerők pragmatikus embernek mondják, a portré rajzolója úgy véli, ez egy örökölt arcvonás. Erre ő: „Ötvenöt évesen én már nem tudom, hogy mi vagyok. Inkább szangvinikus, és ennek nincs köze se politikához, se ideológiához. Egyszerűen csak szeretem a tiszta vizet a pohárban.” A Vylyan Rt. első embere nem tagadja, hogy jó vezető kvalitásai vannak, de azt mondja, hogy az édesapja jobban tudott bánni az emberekkel, ezért vezetőnek is jobb volt, mint ő. Apját széles látókörű, olvasott, a helyzetet mindig jól értékelő és annak megfelelő döntéseket hozó emberként ismerték. Felnőtt korában végezte el a mezőgazdasági főiskolát, így találták alkalmasnak arra, hogy az állami gazdaság középvezetőjéből - a hatvanas évek elejére kiizzadt egy falu egy téesz elv mentén - ő legyen az elnök. Nagyon hamar beteg lett, a Parkinson-kór nem kímélte. Rokkant nyugdíjba kellett vonulnia és negyvenkilenc éves korában meghalt. Édesanyja nem sokkal ezután, ötvenhárom évesen ment el. Pál volt a legidősebb a három fiútestvér között. „Anyám halálakor Kálmán öcsém még csak tizenhárom éves volt, én meg huszonhárom. Gondoskodnom kellett róla.” A középső fiú, Tibor ekkor már a jogi egyetemre járt, így a Szegeden munkát vállaló és a közgazdasági tudományokat esti tagozaton tanuló Pál, ahogy ő fogalmaz, „részt vett az öccse menedzselésében.” Debreczeni Pál kemény ember hírében áll, aki a munkatársai között legendás szigorral vágott rendet, de szegedi környezete mindig elismeréssel emlékezik meg a kisebbik öccséért vállalt áldozatokról. Amikor a testvéréről kellett gondoskodnia, még maga is támogatásra szoruló, utat kereső fiatalember volt. Kunágotáról Battonyára járt be középiskolába, majd az érettségit követően Szegeden keresett magának állást. Ha visszagondol a Békés megyében töltött gyermekévekre, azt mondja, nem dúskáltak, de nem is érezte, hogy szegények lettek volna. „Boldog gyerekkorról tudok beszámolni.” A hamar elveszített édesanyjától szavai szerint nem a szorgalmat, hanem a szívósságot örökölte. Az ő szemében a szorgalmas ember jól tűri a monotóniát, ő viszont szívesen foglalkozik mással is, mint az épp megoldandó feladat. De magát az ügyet nem felejti, időről időre előveszi, hogy a végére járjon. A feladatokat nem szereti rendszerezni, bár azokat kétség kívül rendszerben látja. Amikor egyetemi vizsgáira készült, reggelente mindig több órás újságolvasással kezdett, majd ebéd és alvás következett. A tanulás délután hattól tartott hajnalig, s bármennyire szeretett volna más időbeosztást, a reggel mindig a menekülési ösvénynek tekinthető úton találta, ami az újságos standhoz vezetett. Ekkor már káderjelölt volt az egykori DÉLÉP-nél, a sok ezer embert foglalkoztató, regionális építőipari nagyvállalatnál. Itt kezdett közvetlenül az érettségi után kubikusként. „Aztán látták, hogy nekem nem nagyon kellene talicskázni” - minősíti önnön szellemi színvonalát és a kor sajátos társadalmi mobilitását. Kiemelték. Teljesítmény-elszámoló, azaz normás lett. Ott is egykettőre kifutotta magát, mivel a többieknél gyorsabban átlátta a helyzetet. „A szocializmusban nem karriert futottak be az emberek, hanem kiemelték őket.” Következett tehát az újabb kiemelés: a vállalat munkásainak szállítását kellett megszerveznie. „Nagy kupleráj volt, de én gyorsan rendet tettem. Akkor még nem volt számítógép, mindent papíron intéztünk. Hetven településről hordtunk be és vissza naponta öt-hatezer embert.” Debreczeni Pál huszonkétévesen lett a nagyvállalat személyszállítási csoportjának vezetője. Százötven ember dolgozott a keze alatt. Átszervezte a járatokat, felelősségi köröket állapított meg és minden reggel maga ellenőrizte a beszállítást. „Az akkori feleségem mindig meg volt botránkozva azon, hogy az egyetem mellett én minden hajnalban négykor fölkeltem és ellenőriztem a DÉLÉP-menetrendet, amit természetesen már én csináltattam. A sofőröknek tudniuk kellett, hogy melyik kilométerkőnél kit kell fölvenniük. Ha rosszul csinálta valamelyik, akkor kirúgtam” - írja le az egyszerű képletet. A hatvanas években még jellemzően téliesített teherautókon, később buszokon szállították be a dolgozókat. Sipos Mihály vezérigazgató, akit a korszak legdinamikusabb vállalatvezetői között tartottak számon, s aki Csongrádban egyedül mert nemet mondani Komócsin Mihály első titkárnak, meg volt elégedve Debreczeni teljesítményével. „Macerás munka volt, mert a géppark is hozzám tartozott, azok egy részét pedig folyton cseréltük, szervízeltük vagy béreltük. Mindenesetre nagyon élveztem” - von leltárt most a Vylyan Rt. példaadóan szép borászatának meglepően kicsi vezérigazgatói irodájában. S ha már leltár: „Be kell vallanom, hogy a battonyai gimnáziumi padból előbb a szegedi textilművekbe kerültem, de ott annyi nő dolgozott, hogy ezt a problémát tizennyolc évesen még nem tudtam megfelelően kezelni.” 1967-től 1974-ig tartott az építőipari korszak, aminek az elejébe beletenyerelt tizennyolc hónap katonaság is. A leszerelés után kemény, munkás időszak kezdődött, de mint láttuk, megküzdött a nehézségekkel. Következett Makó, ahol egyszerre több kihívásnak kellett megfelelni, hiszen a pénzügyek irányítása mellett az övé volt a terv- és munkaügyi osztály vezetésének a gondja is. A szegedi albérletet nem adták föl, így kijáró pénzügyi osztályvezetőt kapott a hagyma városa. Kálmán öccsét ekkor hozta át Kunágotáról a helyi József Attila Gimnáziumba, aki kollégistaként is számíthatott bátyja állandó figyelmére. Ifjú felesége ekkor döntött úgy, hogy tudományos karriere érdekében egy évre az Egyesült Államokba utazik. Makón a költségvetést, a beruházásokat és a munkaügyi szakigazgatást bízták rá. Forgó István tanácselnök régi, jó motoros volt, aki tudta kezelni a munkásmozgalom történetébe sajátos eszközökkel bejutni szándékozó makói elvtársakat. „Volt közöttük legendásan korrupt ember is. De mit is számított ez? Soron kívül, némi kedvezménnyel tudott Zsigulit venni, aztán eladta. Vagy kiment a kolbászgyárba és beraktak a kocsijába egy láda húsárut. Leértékelt lábbelit vett a cipőgyárban.” Komócsin elvtárs Kádárt hajazó puritanizmusának akciórádiuszán belül egy kicsit mégis csak lehetett lopni. Mérték kellett hozzá, nem méltóság. Ha egy skatulyázhatatlan tehetség kerül be a fölülről irányított rendszerbe, akkor megelőlegezhető, hogy ezt a személyt össze fogják törni az államgépezet buta malomkerekei. De nem mindig. Debreczeni például belevetette magát a pénzügyi adminisztráció átszervezésébe, a tiszta és egyértelmű viszonyok megteremtésébe. Az ő feladata volt többek közt a város tulajdonában lévő intézmények fenntartása és a finanszírozás ellenőrzése, a városi lakások építése és kezelése, valamint a kórház és az iskolák pénzügyi menedzselése. Ha egy város előre akart lépni, megpróbált pozíciót szerezni a rendszeren belül. Mert nem volt más játéktér, mint ahogy ma is hasonlóak a játékszabályok, csak ezt nehezen valljuk be. Ha levesszük a főhatóságok, a különböző alapok és Brüsszel pályázati lehetőségeit, valamint azt, hogy a rendszerváltás óta látni lehet a visszaosztott adókat, ma sincs sokkal másképp, csak akkor egy párt kegyeit kellett keresni, most meg legalább háromét. Mit lehetett itt alkotni? Akkoriban a pénzmaradvány értelmetlen dolgokra történő, versenyszerű elköltése volt az év végék komoly feladata, mert ha a megye valamelyik rovaton talált egy kis pénzt, akkor a következő évben már biztosan kevesebbet adott arra a célra. A maradékot meg egészen egyszerűen elvette. Debreczeni rendszert dolgozott ki a pénz elköltésére úgy, hogy az végül is megmaradjon. A kihelyezett pénzek visszajöttek és mindig jutott arra is, hogy a megyei vezetők szívesen autózzanak át Makóra. „A kijáráshoz mindig is értettem” - mondja tárgyilagos hangon. Akkor is az ismeretségen múlt, most is a kapcsolatok kérdése a pénzszerzés. Egy ízben súlyos gellert kapott a Forgó tanácselnökkel kialakult, nagy vitákon edződött munkakapcsolat. A megye megszorult, mert a vártnál kevesebb központi forráshoz jutottak, és a makói Maros-töltésen abszolvált vadászaton ígérteket már nem tudták tartani. A szegedi előzetes tervegyeztetőn a tanácselnök tudomásul vette a kellemetlen hírt, de az osztályvezetője verni kezdte az asztalt. „Fiatal voltam és bátor” - meséli megcsillanó szemmel. Ez volt az az értekezlet, amiről a tanácselnök csendben kiment a mosdóba, majd elfelejtett visszajönni. „Hazafelé Deszk és Klárafalva között Forgó Pista bátyám kiselőadást tartott nekem arról, hogy nem viselkedtem jól. Mondtam neki, hogy szerinted akkor viselkedek jól, ha tizenöt millióval kevesebbel jövünk haza. De ő csak mondta a magáét. Az én kocsimmal mentünk, megálltam, kinyitottam az ajtót, s mondtam: szállj ki! Otthagytam az úton. Azután bementem az osztályra és kiadtam a parancsot, hogy szedjék össze a cuccaimat, mert fölmondok. Mindenki azt várta, hogy mennyivel jövünk haza, erre én elmeséltem nekik, hogy mindent elértem, de a tanácselnök kicsit később jön.” Épp befejezte a mondandót, amikor megjelent Forgó egy üveg konyakkal. Elnézést kért és közölte Debreczenivel, hogy nem megy sehová. Beültek az irodába és férfiasan leitták magukat. „Azt mondta a tanácselnök, hogy értsem meg, őt másként nevelték, kemény ez a harc és nem lehet mindig ütközni. Megértettem.” Öt kemény év zajlott így vagy még ennél is kacifántosabb történetekkel színesítve, amik a személyiséghez kötődő bizonyos jogok tiszteletben tartása miatt maradnak magnószalagon. 1978-ban került át Szegedre pénzügyi osztályvezetőnek, ami az előzmények után fölért egy munka érdemrenddel. Eredetileg a megyei tanács szerette volna a közös, nagy, vörös szívéhez közelebb tudni azt az embert, akiről már akkoriban azt mondogatták, hogy „nem egy pipogya alak”. De mivel a megye és a nagyváros között hagyományosan rossz volt a kapcsolat, a lenini ki kit győz le kérdést az ideológiai magaslatokról maga Papp Gyula szegedi tanácselnök vitte le a hétköznapok gyakorlati szintjére: Debreczenit áthozatta Makóról a Széchenyi térre. Maga Papp Gyula? „Egészen pontosan Papp Gyula intézkedése révén kerültem Szegedre.” A pontosítást azért kellett megtennünk, mert a korabeli tanácselnök legalább olyan kemény ember volt, mint Debreczeni, ugyanakkor működése már legendát szőtt személye köré. Akkoriban mindössze öt megyei jogú város volt, s ezek egyikének lett pénzügyi osztályvezetője a huszonkilenc éves kiszombori fiatalember. Szeged város státusa azért volt fontos, mert finanszírozását nem a megye, hanem a költségvetési törvény alapján a pénzügyminisztérium felügyelte. A fővárosi, az öt megyei jogú és a tizenkilenc megyei pénzügyi vezető között Debreczeni volt a legfiatalabb. Ki hinné, hogy amikor az átfogóan szépnek minősített hét év részleteiről kérdezem, azt mondja: „Papp Gyulával rengeteg konfliktusom volt. De nála jobb, alkalmasabb, tehetségesebb városvezetőt nem ismertem.” Érdekes e kapcsolat folytatása is. Papp Gyula ma Debreczeni Pál cégeiben tölt be felügyelő bizottsági feladatköröket, s szívesen jár Villányba vadászni. „Először jókat mosolyogtunk a múlton, ami, persze, egyre szebb. Ahogy öregszünk, annál nagyobbakat röhögünk” - és ezt immár el is lehet képzelni a kemény vonásokat joviális engedékenységgel fölpuhító urakról. „Sok ellentét volt közöttünk, de én mindig azt mondtam, hogy Papp Gyula nyugodtan lehetne München polgármestere, Magyarország vagy Bajorország miniszterelnöke. Okos politikus volt, mindent tudott Szegedről, talán csak a személyzeti politikáját tarthatom hiányosnak, mert megtartott oda nem illő embereket is. De akkor még minden más volt, mert a megyei és a városi pártbizottság kerékkötője lehetett a változásoknak. Papp Gyula tudta, hogy mi a város érdeke és tisztában volt a városfejlesztés igényeivel.” Debreczeni 1986-ig szolgált ezen a poszton. Nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá: egy ilyen hátterű, szangvinikus, hús-vér ember hogy bírta ki a rendszer közelét? „Nem így merült föl. Reggelente tudtuk, hogy mi a napi dolgunk, megcsináltuk azt, barátkoztunk, szerettünk, gyereket neveltünk. 1974-ben kint voltam Kaliforniában, hogy meglátogassam a feleségemet. Ott is mondták, hogy maradjak kint. Eszembe se jutott, pedig ott is biztosan vittem volna valamire. De a barátaim nagyon hiányoztak volna.” Debreczeni rengeteg vendéget fogad Kisharsányban és ő is szívesen jár el a barátaihoz vadászni. Személyes telefonkönyvét sok újságíró megirigyelné, mégsem dicsekszik azzal, hogy kikkel is járja az erdőt s mezőt. Ismerve néhány vadászt, kijelenthető, hogy a közös élmény igazán jó kapcsolatokat épít. Debreczeni erről a magaslesről néz vissza. „Sohasem felejtem el, hogy apám mindig azt mondta, nézd fiam, milyen ember lehet az a Kádár, ha megölte a barátját.” A hatvanas évek elején, amikor az édesapa ezt a példabeszédet hozta föl a barátságról, Debreczeni Pál még gyerekember volt, de a barátság szentsége egy életre megmaradt benne. Ami pedig a mozgalmat illeti: természetesen már az első munkahelyén tagja lett az MSZMP-nek, „de elsőre nem sikerült bejutnom, mert már akkor közismerten nagyszájú figura voltam.” Előkerül közös ismerősünk története is, ha már a rendszer realitásainál tartunk. Nagy Balázs, a néhai József Attila Tudományegyetem oktatójaként veszítette el az állását abban az időben, amikor Lengyelországban egy napszemüveges tábornok a saját hadseregével védte meg népét a testvéri tankok bevonulásától. Akkoriban a Molotov-Ribbentropp paktumról előadni egyetlen kelet-közép-európai javasasszony szerint sem jelentett túl sok jót - ki is rúgták Nagy tanár urat, a radikális diákság kedvencét. Felesége a városi tanácsnál dolgozott, a gyerekeik pedig egy bölcsödébe jártak, így a férfiak is jól ismerték egymást. „Mondtam neki, hogy lehetsz ilyen ostoba barom, erre ő: ez a rendszer már nem sokáig tartja magát, összeomlik, mint egy klozett. Erre én: mindannyiunkat belegéppuskáznak a Tiszába, mielőtt itt bármi összeomolna.” Így érvelgettek az urak a nyolcvanas évek legelején. „Balázs kocsiderékszám hordta nekem a szamizdatot, de nekem az volt az érzésem, hogy ez az önkényuralom sohasem fog megszűnni.” Végül Debreczeni elhelyezte a közgazdász végzettségű barátját a Magyar Nemzeti Bank szegedi fiókjában, de egy igazgatóváltás után Nagy Balázs újra az utcára került. Debreczeni ekkor a saját osztályára vette föl. „Behívattam az adóhivatal vezetőjét és azt mondtam neki, hogy ez az ember meg fogja írni Szeged adózásának történetét. Nem kell neki bejárni, a bérét leutalom, minden hónapban bejön érte.” Így történt. Debreczeni már akkor tudott élni: tanácsi apparátusi tapasztalatcserének nevezte a Miskolc környéki vadászatokat. Naponta be is nézett a tanácsra, jött-e üzenet Szegedről, aztán ment ki az erdőbe. „Egyszer halálra válva hív a közvetlen munkatársam, hogy óriási a baj, Papp Gyula tajtékzik, mert Szeged legnagyobb ellenzékije a tanácsházán dolgozik. Mondtam a helyettesemnek, hogy tartson ki, mert itt épp jönnek a vaddisznók, nemsokára hazamegyek, de Balázst ki ne merje rúgni, mert akkor én rúgom ki őt.” Hosszú napokig tartott a csata, hiszen Komócsinnak nem tetszett a dolog és Papp a saját pozícióját látta gyöngülni a kialakult helyzettel. Vége lett a vadászatnak, Debreczeni bement a főnökéhez és előadta érveit: „Nagy elvtárs okos ember, jogvégzett, két gyermeket nevel a feleségével, aki szintén nálunk dolgozik. Erre Papp: de ellenzéki. Erre én: Nagy elvtárs párttag. Ezt a kérdést először a pártnak kellene tisztázni.” Papp Gyula azonnal megérezte az idők fényes szelét. K-vonalon fölhívta Komócsin Mihályt és közölte, hogy kivizsgálta az ügyet, megismerte Debreczeni elvtárs álláspontját és ő maga is támogatja, hogy Nagy elvtárs mint a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja alkalmas Szeged adótörténetének földolgozására. A vonal másik oldalán síri csönd volt a válasz. Ezután Papp tájékoztatásul fölhívta még a városi első titkárt is, aztán elült az ügy. Nagy Balázs dolgozhatott és tanulhatott nyugodtan. Ma egyéni ügyvéd a fővárosban. „Szóval így teltek napjaink. Volt véleményem, de megtartottam magamnak.” Pénzügyi kérdésekben nem tudtak mit kezdeni vele, de a nagy szája miatt egyre kellemetlenebbé vált. Mégis évekig képes volt arra, hogy híresen kemény főnökével szemtől szemben kötötte meg alkuit, s nem a korra jellemző üzengetési mechanizmusokon keresztül. A rendszerváltás után minden nagyvárosi polgármesternek gondja támadt abból, hogy az önkormányzati többséggel mekkora saját keretet fogadtatott el. Debreczeni ezt a bizonyos polgármesteri keretet, amit a helyi ellenzék mindig túl nagynak lát, korát messze megelőzve hozta létre főnöke számára. A költségvetést ő készítette, s mindig bement a tanácselnökhöz megkérdezni, hogy saját kedvenc témáira, reprezentációra vagy utazásra mekkora összeget kér Papp Gyula. Minden bizonnyal ez a fajta bölcs előrelátás is segítette abban, hogy egészen 1986-ig állhatott szeretett városa szolgálatában. A következő évben végigsöpört az országon az a hamvában holt kísérlet, hogy az állami vállalatok vezetőit a munkástanácsok választhatták meg. A korszak vezetői ebben láttak némi reményt arra, hogy talán jobban megy majd az állami szinteken eladósodott, de háztájit, géemkát ezerrel gründoló országnak. A Szegedi Seprű- és Ecsetgyár vezetője nyugdíjba készült, s Debreczeni úgy érezte: eljött az ő ideje. Bemegy a céghez igazgató-helyettesnek, s igyekszik majd nyerni a választáson. Így történt. „A minisztériumban valamelyik hülye kitalálta, hogy az a szocialista demokrácia, ha az igazgatót a beosztottak választják, a pártközpontban meg rábólintottak. Ennél nagyobb baromságot az életben sehol sem csináltak, csak nálunk.” A gyár a kor fura játékszabályai miatt tanácsi vállalati besorolásban volt, így a pénzügyi osztályvezető ismerhette a számait, de azt most is elismeri, hogy azt sem tudta, miből készül az ecset. Debreczeni 450 ember élére került. „Igyekeztem megtanulni a szakmát, racionalizáltam, kereskedtem, privatizáltam” - foglalja össze a személyes történelem újabb állomását. Innen vezetett az út Kisharsányba... (Forrás: elitbor.hu)