Szent Bertalan-ünnep – boroskás út Villány árnyékában

Gyalogos túrával, kenyérszenteléssel, szentmisével és természetesen borozással adóznak Szent Bertalan ünnepének Palkonyán egy Baranyai kis faluban. A szép ünnep, a hálaadás, mint kezdeményezés Somogyi Tibor pécsi-villányi szőlész-borász személyéhez köthető, az Elitbor.hu főszerkesztőjének, a borszakíró Dlusztus Imrének ide kapcsolódó, Két ásónyom történelem című írását olvashatják.

Somogyi Tibor, Kisjakabfalva és az oltványok

Villány árnyékában éli mindennapjait a ma 163 lelket számláló Kisjakabfalva. A főutca és a pincesor összeérő nyomvonalát egy vízfolyás hangsúlyozza. Ezért aztán jó messzire állnak egymástól a szembe néző házak. A második világháborút követően innen, az ablakok mögül méregették egymást az emberek: a kitelepítést olykor a hadifogság árán megúszó svábok és azok a felvidéki magyarok, akiket a csehszlovák kormány mint kollektív bűnösöket zavart el a szülőföldről. A török hódoltságot követően a XVIII. században hazánk elnéptelenedett területeinek feltámasztására három jelentősebb hullámban telepítettek be németajkú lakosságot Magyarországra. Baranya vármegyébe is több alkalommal érkeztek telepesek, Kisjakabfalvára leginkább az 1760-1770-es években. A betelepülő svábok szinte kizárólag mezőgazdasági termelésből éltek és igen széleskörű önellátásra rendezkedtek be. Kisjakabfalva a II. világháborút megelőzően érte el legnagyobb lélekszámát, hozzávetőleg ötszáz fővel. Innen indult

Somogyi Tibor

borász, akinek különleges építészeti megoldású látványpincéje Pécs belvárosában, a Kálvária-domb lábánál hökkenti meg az arra járót. A várfalra és a Széchenyi térre néző pince boltíves, vas kapukkal zárt portáljai egyszerre archaikusak és modernisták. A klinker tégla borítás pedig úgy díszít, hogy közben összeköti a több hektár zöldfelületet a várfallal és az ahhoz épített utcákkal. Szintek, stílusok, korok, üzenetek találkoznak itt. Somogyi Tibor kiváló borász, akiről jóval kevesebbet hallani, mint amennyit megérdemel. 2006-os cabernet sauvignonja az országos borversenynek tekintendő VinAgorán aranyérmet nyert, ami nem lehet a véletlen műve. Somogyi nagyon szépen bánik a cirfandlival, ezzel a hagyományos, az alföldi kövidinkához hasonló sorsú, a szocialista nagyüzemekben meggyalázott, értékes fajtával. Választékában találhatók nagyon jó ivású közép kategóriás és kiváló beltartalmú, gazdag prémium borok. És hát ott van ez a különleges látványpince is.

Elkülönülve mulattak

Tudatos borturista hozzáolvas és kirajzolódik a tipikusan magyar sors: Somogyiék anyai ágon módosabb földműves családnak számítottak, de az édesanyja a testvérével korán árvaságra jutott. Tovább nehezítette a helyzetet a világháború, amit mintegy lezárva kitelepítették a teljes rokonságot Németországba, és amijük volt, más kezébe került. Az édesanyát mint német anyanyelvűt elvitték málenkij robotra karácsony másnapján: ültek az asztalnál és vitték őket előbb Bajára, onnan Oroszországba. Éppen hogy betöltötte a tizennyolcadik évét, törékeny lányként dolgoztatták majdnem négy évet bányában. Egyetlen bűne az volt, hogy a legutolsó népszámláláskor németajkúnak vallották magukat. Mire hazajött, már semmijük nem volt, a rokonság kitelepítve, csak a kishúga meg a dédnagymama maradtak itt, akiket kiraktak a pincesorra egy földes lyukba lakni. Az üresen maradt sváb házakba hozták a szerencsétlen felvidéki magyarokat, köztük azt a fiatalembert, aki aztán Somogyi Tibor édesapja lett. A felvidékiek hasonló utat jártak be, mint a svábok, csak ők más házához, földjéhez, szerszámaihoz juthattak hozzá. Sokan közülük képtelenek voltak feldolgozni a váltást: az idősebbek mindig összecsomagolva várták a teherautót. „Apai nagyapám a Dunaszerdahelyi járás Magyar Pártjának titkára volt, ezért mint jó magyart elsők között rakták vagonba. Édesapám huszonnégy éves volt akkor, alig jött haza a háborúból. Ők is módosabb gazdáknak számítottak, a család kisnemesi múltja hosszú évszázadokra visszanyúlt, nagyapám járási képviselőként is erősen tartotta a magyarságát. Ebben a kis faluban telt el a gyerekkorom, ahol országút sem volt, és az iskolában az első négy osztály együtt tanult. Egy 1956 miatt oda száműzött tudós ember volt a tanítónk, akivel ma is tartjuk a barátságot a korkülönbség ellenére. Ősztől tavaszig nem lehetett kimenni a faluból, csak szekérrel vagy gumicsizmában, mert térdig ért a sár. De ha megnézzük, ezekből az osztályokból a gyerekeknek legalább kétharmad része diplomás lett, és megmaradt a tartása is, ami még sokkal nagyobb dolog. Ebben a zárt közösségben a nemzetiségi ellentétek erőteljesen benne éltek, ilyen indíttatással nőttünk föl. Édesanyám a második sváb lány volt a faluban, aki magyarhoz ment hozzá. Regényt lehetne írni erről az egészről. A búcsúbálokról, ahol nemzetiség szerint elkülönülve mulattak a népek...” – mesélte

Boros Károlynak

, a nem csak nevében boros, jó tollú kollégának Somogyi Tibor. És most itt ülünk a látványpincében. Gyönyörűen felújított, hangulatos hely, ami korábban valóban borpince volt, azután ifjúsági klubot akartak belőle kreálni, majd a hajléktalanok szálláshelye lett. Az alsó szinten palack érlelő és kóstolóterem látható, a felsőn zajlik az élet, mert a vinotékába kétpercenként érkezik vásárló. Kiváló üzletpolitikára utal, hogy a borász nem értékesít kereskedelmi láncoknak, nem fizet másnak polcpénzt, nem ad indokolatlan kedvezményt a multinak, hanem a maga jól felépített klubhálózatán keresztül adja el a borát.

A szőlészet nehézipara

Régi borász igazság, hogy a jó bor az, ami el van adva. A legjobb meg az, ami ki van fizetve. Nos, miután a Somogyi-borok kétharmadát innen viszik el, itt vannak a legjobb borok. Mivel létezik Szeged-Villány tengely, s mert a Szegedi Tudományegyetemen több borkurzus is működik, célszerűnek látszik kiterjeszteni az érdeklődésünket a Somogyi Családi Pincére és a másik fő tevékenységet biztosító kiskassai oltványtelepre. Ide és a borhoz, borászathoz kacskaringós út vezetett, mert az oltványtermesztés mint a szőlészet nehézipara szinte életre szólóan taszította magától. „A lehető legfáradságosabb munka ez. Dupla ásonyom mélyen kellett leásni, az oldalfalát leréselni és oda iskoláztuk az oltványt. Locsolókannával hordtam a vizet, borzasztóan elfáradtam. Aztán ősszel is két ásonyomot mentünk le, oldalról kellett alányúlni. Szálanként kiforgatva emeltük ki az oltványt, hogy a gyökerét ne sértsük meg.” A technikumot már Pécsett végezte gépészként mint oly sok borász itt a térségben. A beremendi cementgyár vezérlőjében kezdett, majd tulajdonképpen egy véletlen folytán vegyipari gépész technikusként az ország legfiatalabb igazgatója lett a villánykövesdi téglagyárban, mindössze huszonhárom évesen. Szorgos emberként a megkeresett pénzt igyekezett befektetni, és itt jött a gyerekkorban megszerzett tapasztalat. A lazuló szocializmusban nemcsak a háztájiban, hanem az úgy nevezett szakcsoportban is elég nagyra lehetett nőni, sőt azt sem tiltották, ha magánszemélyek szövetkezetet alapítottak. A téglagyári kemény munka mellett ilyen alapokon született meg, majd bővült az oltványtelep. Kevésbé hangoztatott, ezért itt is kiemelendő tény, hogy a világ szőlőtermelését egy pécsi születésű sváb ember, Teleki (Taussig) Zsigmond mentette meg azzal, hogy a filoxéravész idején negyvenezer magoncot válogatott le, amelyek alkalmasak voltak a csaknem végzetes járvány után az újratelepítésre. A Földkerekségen a szőlőterületek hetven százaléka Teleki villányi oltványtelepéről származik. Később, már a szocializmusban, a villányi állami gazdaság is erre szakosodott. Ide jártak dolgozni Somogyi Tibor szülei is.

Nyaklánc venyigéből

„Amikor még olyan kicsi voltam, hogy az asztal alatt játszottam, oltáskor gyűjtögettem a szőlővessző lehulló, szivacsos karikáit. Mert hát úgy tanították az oltást, hogy a 45 fok, ami az alany és a nemes vessző összeillesztéséhez kell, akkor jön ki pontosan, ha a késével kettőt vág az ember. A második vágás metszlapja, ez a belül laza, szivacsos rész röpült szerteszét. Zsinórra fűztem, nyakláncot készítettem belőle” – említi azokat az időket, amikor még nem tartózkodott tudatosan a szőlőtől. Végül utolérte a sorsa. Az évek hosszú során át jól működő oltványtermesztés egyik pillanatról a másikra megakadt. Ekkor már a végtelen szovjet piacra dolgoztak, ahová millió szám szállították az oltványt. Az utolsó, több százezres tételt viszont már nem vették át. Földterületet akkor tájt még a villányi térségben is viszonylag könnyű volt találni, az oltvány meg ott volt kéznél. Visszahúzta a szőlővessző az anyaföldhöz és a borhoz. Egy kisebb kötetnyi történet rajzolódik ki. Közben van idő ránézni a borokra is. A vinotéka több vásárlója csak odatelefonál a szokásosért és beugrik, viszi a kikészített csomagokat. Meglepő módon a többség a bag in box kiszerelést viszi. „Franciaországban a kiskereskedelmi forgalomban már többségben van a dobozos bor. Ez a vákuumfólia, ami a dobozon belül van, a kifolyatott borral együtt zsugorodik össze, így nincs mód arra, hogy oxidálódjék a tartalom. Nagy borokat természetesen palackban tartunk, de a mindennapok italához kiváló kiszerelés a doboz. Mondogatják lenézően, hogy ez zacskós bor, de én azt mondom, hogy inkább konzultáljanak a franciákkal.” Ami az újító kedvet illeti: a kiskassai birtok mellett immár 25 hektár oltványtelepet működtet a Békés megyei Battonyán is. „Olyan területet kerestem, ahol korábban sohasem volt borszőlő-termesztés. Így az oltványok nincsenek kitéve a veszélyeknek. A világ szőlészete rossz úton jár, mivel óriási vegyszeres terhelést alkalmaz, amire egyre erősödő kártevők adnak fenyegető választ. A világ művelt területeinek mindössze 3 százaléka a szőlő, de ezen használjuk el a növényvédelmi kemikáliák 30 százalékát. A franciák már tudják a választ, kiválogatták azt a nyolc fajtát, amivel túl tudják élni az esetleges katasztrófát, amit én mintegy két évtizeden belül látok bekövetkezni. A szőlőt és a talajt ugyanis nem lehet a végtelenségig megterhelni, a biogazdálkodás pedig nem tud nagyobb teret kapni – épp a kártevők, gombák megerősödése miatt.” Ezzel a súlyos tanulsággal köszönök el. Innen Palkonyára vezet az út. A tóra néző dűlő közepén áll a Somogyi Tibor által emeltetett kápolna. Azt mondja, a régi sváb falvakban minden dűlőben állt egy kereszt, a szőlőhegyen pedig egy kápolna. „Nem fontos, hogy minden nap egyre nagyobb bevételem legyen, hogy tudjak költeni új technológiára, autóra, házra. A régiekre is gondolni kell, és mindenek előtt Istenre, aki sok próbatétellel, de megtartott bennünket” – csengenek fülemben a mondatai. A kis kápolna oltárát egy évben egyszer nyitják ki, Szent Bertalan éjszakáján, amikor nyolcvanan-százan virrasztanak itt imádkozva, énekelve. A kápolna anyagát a hegy régi, romos épületeiből szedték össze. A kövek és az emberek is itt vannak otthon évszázadok óta.

Dlusztus Imre