Továbbjátszásként két előadás erejéig, február 9. és 10-én visszatért Liszt tündéroperája, a Don Sanche, avagy a szerelem kastélya a Nagyszínházba. Egy igazán kalandos életű mű, amelyet maga Liszt Ferenc kemény önkritikával csak úgy jellemzett: „Mivelhogy semmi volt, semmivé lett.” 1873 őszén ugyanis a lángok martalékává vált a Salle le Peletier, az akkori párizsi Opera épülete, ahol a Don Sanche bemutatóját tartották 1825-ben, és ahol a mű kéziratát is őrizték. Liszt 13 évesen komponálta a tündéroperát, és abban a tudatban halt meg, hogy zsengéjét elemésztette a tűz. Ezért is kuriózum a tavalyi Liszt-évforduló utóhangjaként még (legalább) egyszer felemlegetni a mester egyetlen és elég ismeretlen operáját, mely Anger Ferenc rendezésében a tavalyi Budapesti Tavaszi Fesztiválon elismerő kritikai visszhangra talált. A - Szegedi Szimfonikus Zenekar által megszólaltatott - zene nagyon jó - ezt mindenekelőtt le kell szögezni, annyira, hogy belefeledkezhetünk a hosszabb nyitányba is. Aztán felgördül a függöny, és elsőként eldönthetjük, hogy hiányoljuk-e a kastélyt a "Szerelem kastélyából". Mindenesetre valami van, valami vár, ahova a szerelmesek - úgymond a szeretők és szeretettek - bebocsáttatást nyerhetnek az Apródtól (Nánási Helga). Don Sanche lovag (László Boldizsár) még nem, előtte ott áll a feladat, hogy meghódítsa Elzire hercegnő szívét (Laczák Boglárka). A nemes cél érdekében kötélnek áll Alidor varázsló (Altorjay Tamás) szavának, és eljátssza sebesülését, haldoklását, hogy így lágyítsa meg a hőn szeretett, ám jobb partira vágyó nő szívét. Az opera kétségtelenül mai maszkban áll a világot jelentő deszkákra, se kastély, se páncél a lovagnak: Don Sanche "laza szerelése" maga is paródia, akárcsak Elzire (túl)díszes jelmeze. Humoros-ironikus elemekben sem a díszlet, sem a szöveg nem szenved hiányt, ugyanakkor az alapvetően igen egyszerű történetszálat (bizonyára tudatosan) nem sikerül komolyan venni, és innentől műanyaggá válik a tündér(i)nek szánt világ. Alidor kezében koponyák törnek, sorompó döfi át a hős szívét lándzsa helyett és hárfakoszorúban szépen sorban mindegyik asszonyka világra hozza gyermekét. Sok paródia, erőtlen szimbólumvilág. Az így felépített produkcióban viszont otthonosan mozognak a szereplők, Boldi - aki az elmúlt időszakban pozsonyi sikereket is elkönyvelhetett - biztos hanggal viszi a produkciót Altorjay Tamással. Szóval vígnek víg, operának opera, a "tündért" pedig a nézőre bízzuk, megtalálja-e...
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.