Kétszáz évvel ezelőtt, 1811. november 11-én született Perczel Mór honvéd tábornok, az 1848 – 49-es forradalom és szabadságharc kimagasló alakja. Tábornokként és önkéntesként is részt vett a harcokban, visszaverte Jellasics seregét, Bem oldalán pedig a Temesköz felszabadításáért küzdött.
Kétszáz évvel ezelőtt született az 1848-49-es szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka,
Perczel Mór
. A népes Tolna megyei családban született parancsnok volt a forradalom egyetlen tábornoka, aki mindenfajta katonai előképzettség nélkül jutott ilyen magas pozícióba, tudását a harcmezőn vívott csaták tapasztalataiból merítette. A forradalom utolsó szakaszában erősen megromlott a kapcsolata
Kossuthtal
, és a forradalom vezérkarával is, utolsó ütközeteit így rangjától megfosztva, önkéntesként vívta meg.
Perczel Mór 1811-ben született Bonyhádon. Családneve nem volt idegen a hadseregben, apja,
Perczel Sándor
, 1793-ban báró
Vécsey
ezredében szolgált kadétként. Később katonai szolgálataiért, valamint a harcokban szerzett sebekért hadnagyi kinevezést is kapott. Összesen 19 testvére volt, közülük több is tevékenyen részt vett az 1848-as harcokban, mind a két oldalon: fivére,
István
a császári csapatok mellé állt, lojalitásáért a Ferenc József-rend kiskeresztes lovagjává is ütötték. A két testvér szerencsére sosem találkozott a csatamezőn.
Mór nevelője
Vörösmarty Mihály
költő volt, az ő hatása alatt fejlődött ki erős demokratikus és hazafias érzése. Tizenhat évesen az 5. tábori tüzérezredhez került, de miután az 1931-es lengyel felkelés alatt csapatokat szervezett a császári erők ellen, eltávolították a seregből. Tolna vármegyében politikai pályán is indult: a haladó radikális párthoz csatlakozott, radikális nézetei miatt hamarosan elismert közéleti személyiség lett.
A szabadságharc kezdetén, 1848. szeptember 1-jén önkéntesekből megalakította a Zrínyi-szabadcsapatot. Ennek az alakulatnak az ezredeseként segített visszaverni a horvát
Jellasics
seregét, aki a császári erők támogatásával betört az országba. A pákozdi csatában a magyar csapatok szárnyát biztosította a Velencei-tótól délre, majd a győzelem után a Jellasics tartalék hadteste elleni hadmozdulatokat irányította.
Görgey Artúrral
vállvetve az Ozorai ütközetben bekerítették, és megadásra kényszerítették a sietve távozó horvát bán hátrahagyott tartalékait. Látványos győzelme a honvéd hadvezetés élére repítette, Országos Honvédelmi Bizottmány 1848. november 1-jén tábornokká léptette elő.
Ozora után a Muraközből is kiszorította a császári csapatokat. Windisch-Grätz decemberi támadása előtt feladata a Délnyugat-Dunántúl védelme volt, de december közepén – a császári csapatok sikerei miatt – parancsot kapott Görgey fel-dunai hadtestéhez való csatlakozásra. A visszavonulást ellenző Kossuth végül rábeszélte, hogy vállaljon csatát, de a móri ütközetben 1848. december 30-án vereséget szenvedett Jellasics és az osztrák
Ottinger
csapataitól. 2500 honvéd maradt a harcmezőn, és a főváros is elesett, ez a szabadságharc egyik legkomolyabb válságát vezette fel. Pest feladása után a Tisza vonaláig vonult vissza, ahol megerősített seregeivel ellentámadásba ment át: 1849. január 22-én elfoglalta Szolnokot, majd január 25-én Ceglédről szorította ki Ottinger Ferenc lovasdandárját. A hadvezetés azonban leállította előretörését, csapatainak egy részét pedig
Dembiński
tábornok keze alá csoportosította át. A sértett Perczel ezért lemondott tisztségéről, és átvette a IV. (bácskai) hadtest parancsnokságát, és '49 márciusától a délvidék felszabadításáért indított támadást. Keresztül vagdalta magát Szenttamáson, bevonult Pancsovára, majd Bem tábornok oldalán megtisztította a Temesközt is.
A tábornok Június 7-én ismét szembe kellett, hogy nézzen a délvidék visszafoglalására küldött Jellasics csapataival, a kátyi ütközetben a jelentős túlerővel szemben azonban alulmaradt. E csatának, de elsősorban Kossuthot és a hadvezetést bíráló, sokszor öntörvényű magatartásának köszönhetően először a tartalékos hadtest irányítását bízták rá, majd felmentették parancsnoki tisztségéből. A csatateret azonban ezután sem hagyta ott: A szőregi ütközetben (1849. augusztus 5.) és a temesvári csatában (1849. augusztus 9.) önkéntesként küzdött. A világosi fegyverletétel után halálra ítélték, nevét a bitófára tűzték. A megtorlás elől Törökországba, majd 1852-ben Angliába menekült. Csak a kiegyezést követően, 1867-ben térhetett haza, ahol rövid képviselőséget követően visszavonult. A vitathatatlan érdemű tábornok születésnapjáról több helyen is megemlékeznek határon innen és túl: szülővárosában, Bonyhádon személyes tárgyaiból rendeztek kiállítást, ahol iratai és naplója mellett a forradalom alatt viselt atillája is megtekinthető.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.