Erdélyi Tímea egész életében színpadon maradna

Lehetett volna űrkutató. Vagy agysebész. Merthogy mindkét szakma érdekelte és érdekli a mai napig. Ki hinné, hogy Erdélyi Tímea művésznőről van szó, igen, a Barátok közt egykori Tildájáról, aki viszont nagyon szeretné, ha nemcsak ezzel a régi szereppel azonosítanák állandóan.

- Itt vagyunk A kávéház előadása előtt, néhány óra múlva színpadon vagy, izgulsz?

- Nem, bár alapvetően izgulós vagyok, de az izgalom mindig csak addig tart, ameddig nem megyek fel a színpadra. Előtte nagyon izgulok, és onnantól kezdve, hogy elmondtam az első mondatot, gyakorlatilag megszűnik az egész. Ezt én valószínűleg a sportból hoztam magammal, korábban ugyanis tizenhárom évet szertornáztam, és nagyon sokat versenyeztem. Ott is úgy működött a szám bemutatása, hogy elmondták a szerre kerülő ember nevét, és azt, hogy ki készül fel. És amikor azt mondták, hogy következik XY, felkészül Erdélyi Tímea, akkor mindig azt hittem, hogy még a padról is képtelen leszek felállni. És mégis, mikor elkezdtem, már nem volt bennem izgalom. Mikor tényleg szükségem van az agyamra és a koncentrációmra, akkor már az izgulás mint jelenség nem zavar.

- Maradt még valami sport az életedben a színház mellett?

- Nem, nem maradt, bár amikor abbahagytam a szertornát, valahogy megpróbáltam a kiesett fizikai igénybevételt pótolni, és elkezdtem táncolni. Már egyébként a szertorna mellett is hobbiszinten táncolgattam. Mindenféle műfajban kipróbáltam magam, jazz-balettoztam, kortárs balettoztam, szteppeltem, klasszikus balettoztam. A színművészeti egyetemen nagyon erős és jó a Mozgás Tanszék, amit

Ladányi Andrea

vezet, és ő a maga személyiségével, keménységével és tantervével meghatározta az én négy évemet, és nekem ez nagyon jó volt.

Nem Tilda

-

Ahogy olvasgatom a veled készült interjúkat, majdnem mindenki a Barátok közttől kezdi, de a legtöbből az is kiderül, hogy te ezt nem nagyon szereted, sőt egyáltalán nem Tildaként pozícionálod magad.

- Így van. Olyannyira nem, hogy nem gondoltam már tizenhat évesen sem, mikor elkezdtem játszani, hogy én aztán örökre ezt fogom csinálni. Egyáltalán nem azért nem szeretek beszélni a sorozatról, mert az nekem egy rossz élmény volt, hanem azért, mert ez annyira régen volt az életemben, és mostmár tényleg annyira máshol tartok, hogy egyszerűen nem tartom értelmes dolognak azt, hogy egyfolytában visszanyúljunk tizenéves korom közepére, holott ma már huszas éveim közepén járok. Egyébként én nagyon sok mindent megtanultam ott, legfőképpen a technikai részt, hogy hogyan kell gyorsan, rutinosan és szabályrendszerben működni, nagyon gyorsan szöveget tanulni - rengeteg előnye volt a filmezés oldaláról elsősorban, mert engem az inkább jobban érdekelt, mint az „illúziósdi", vagy a „vörös szőnyegesdi", a „nagyestélyesdi" - ez a rész engem valahogy nemigazán vonzott sosem.

- Mit gondolsz a sztár-létről?

- Már Tildaként sem gondoltam, hogy sztár vagyok, fiatal pályakezdő színészként most meg végképp nem. Ez nem álszerénység: Amerikában komoly filmművészeti alkotások, illetve alakítások után adnak ilyen-olyan díjakat, azok után azt mondom, lehet valaki sztár, mint például Dustin Hoffman. Magyarországon is olyan nagy művészeket neveznék színházi sztároknak, mint például itt Szegeden Jakab Tamás, vagy mondjuk Kulka János. Tőle egyszer meg is fogom kérdezni, hogy ő hogyan tudta levetkőzni a Mágenheim doktort... Ők például elképesztőket tudnak alakítani.

- Nézzük akkor a technikai részleteket - mennyiben más színpadon játszani, mint kamera előtt?

- Ég és Föld, egy lapon nem lehet említeni a kettőt. Már maga a filmezés és a színpad között is elmondhatatlan különbségek vannak, és aztán a sorozatgyártás és a filmezés között is - így a sorozatgyártás és a színház között is óriási a távolság. Amikor azt mondjuk, hogy sorozatgyártás, abban a „gyártás" szó egy lényegi elem. A filmezés művészet, a sorozatgyártás az viszont valóban egy „nagyipari" munka, amikor fel kell venni egy nap például tizennyolc jelenetet, és akkor van egy egyórás ebédszüneted, megvan a pontos kezdésed, és ha törik, ha szakad, akár meddig túlórázol, be kell fejezni mindenféleképpen. Megvannak az időpontok, hogy például adott jelenetet öt perc alatt kell felvenni, két perc próbaidő van, háromperc felvétel. Nagyon meg van határozva ott az élet, és nem lehet abból a tempóból kilépni, ami rengeteg rutinra megtanít.

Megkóstolta, és ízlik

- Miért húz mégis a színházhoz a szíved?

- Gyerekkorom óta szeretem a színházat. Kicsit olyan ez, mint a baba első tapasztalata valamilyen étellel, hogy megkóstoltam a paradicsomlevest, és az első megkóstolás óta utálom, a színházat pedig szeretem, négy-ötéves korom óta, mióta először találkoztam színi előadással - persze akkor még elsősorban gyerekszínházakra vittek a szüleink. A varázslatát és a világát nagyon szerettem, hogy ez mennyire furcsa, hogy ott vannak azok az emberek, és már akkor is gondoltam, hogy ők nem nullától huszonnégy óráig azok az emberek, hanem nekik is biztosan van saját életük, meg gyerekük, meg más ruhákat is hordanak, mint a színpadon. Mégis rendkívül lenyűgöző volt, hogy ennek ellenére mások bőrébe bújnak, és egész életükben mást se csinálnak. Az óvodában a gyerekek is azt csinálják, hogy játszanak papás-mamást, főzöcskéset stb. A színész gyakorlatilag semmi mást nem csinál, mint valamilyen szinten megragad egy ilyen óvodás színvonalán: most ezt játszom, most azt játszom...

- És így kerültél színpadra, jóllehet ezzel homlokegyenest ellentétes dolgok is érdekeltek, érdekelnek.

- Nagyon megszerettem a színházat, és nem akartam elkötelezni magam valami mellett, hogy akkor én most űrkutató leszek, vagy agysebész - mert ez a két szakma rettenetesen érdekelt világéletemben -, hanem arra vágytam, hogy hadd legyek már mindenféle, egyszer hadd legyek rőzseszedő néni, máskor kislány a babaszobában, vagy Irene a Három nővérben. Aztán olyan evidencia volt, hogy itt is maradok, az első benyomás hatása annyira erős volt.

Színpadon hagyni

- Mennyire nehéz a színpadon hagyni az egészet?

- Attól függ, hogy milyen a szerep, mennyire nőtt hozzád, mennyire szereted tiszta szívedből. Vannak szerelem-szerepek, mikor úgy érzed, hogy pillanatok alatt vége volt az előadásnak, és most megint várnom kell egy napot, mire újra játszhatom. Akkor olyan ürességérzés van bennem. Aztán vannak olyanok is, amiket próbálgatsz, élvezed, de igazából nagyon egyszerű letenni és otthagyni a taps után a színpadon vagy az öltözőben. És azután meg megy az élet, mert elsősorban ember vagy, és éled az életed.

- A mostani darab: A kávéház. Milyen szerepet játszol?

- Egy nőt, akit elhagyott a férje, és aki nem teszi ki a férfi képét és nem siránkozik otthon egy életen át, hanem úgy dönt, hogy összepakol egy hátizsákba, és utánaindul, és ha törik, ha szakad, megtalálja. Ez egy nagyon jó attitűd, nagyon izgalmas alakítani. Aztán mindenféle akadályokba ütköztünk a próbafolyamat során, hiszen ez egy tizenöt évvel ezelőtti kaposvári előadás, illetve a kaposvári színészek improvizációja alapján készült, és kifejezetten arra a társulatra építették - Mohácsinak ez egy specialitása. Nagyon nehéz volt, hogy átjön ide egy előadás, és az azoknak a színészeknek az akkori improvizációit, akkori lelki vágyait, akkori jellemeit kellene a színpadra állítanunk. Próbáltuk saját magunkra alakítani a darabot, persze azokat a stiláris kéréseket és koncepcionális igényeket figyelembe véve, amit a rendező diktált. És bár jónéhány ponton nem egyezik az elképzelésem az előadásról a rendezéssel vagy akár az én szerepemmel kapcsolatban, mostmár mégis azt érzem, hogy játszom-játszom, és egyre inkább próbálgatom magamra húzni a szerepet, és egyre több szépséget és jóságot találok benne - nagyon szeretem.

- Van álomszereped?

- Igen, a görög drámairodalom szerepei nekem álomszerepek, azokat mindenképpen végigjátszanám.

- Más álom?

- Nagyon szeretnék egyszer kimenni az űrbe... Szeretnék ásatáson önkéntes lenni, és szeretnék részt venni egy operáción, mert érdekel az anatómia. De mindenképpen színpadon szeretnék maradni egész életemben. Aztán hogy ez sikerül-e, vagy nem: ember tervez, Isten végez.