Az írónak mindig újra ki kell találnia magát

A Reökben megrendezett első szegedi drámaíróversenyen részt vevő kortárs írók között jelen volt a szegedi kötődésű Podmaniczky Szilárd, akit a megmérettetésen túl az írói pályáról, irodalomról, médiáról és esélyekről kérdeztünk.

- Huszonnégy óra - ennyi idő állt a rendelkezésére, hogy alkosson egy drámát. Milyen volt a verseny?

- Ez egy különleges alkalom volt arra, hogy az ember versenyt fusson a fizikai képességével, az idővel és azzal, hogy mit tud kihozni magából ennyi idő alatt. Különleges alkalom, mert ha nem versenyről van szó, egy író biztosan nem hozza saját magát ilyen helyzetbe, de érdekes volt megtapasztalni, hogy írás közben hogyan tud az ember új irányokat venni ahhoz képest, ahogy máskor dolgozik, amikor van idő, hogy visszamenjen a szövegben, hogy változtasson rajta, oldalakat vegyen ki. Itt viszont fejben tartva az eddig megszületett anyagokat úgy kellett előrehaladni, hogy azért mégis megmaradjon a darabnak a komplexitása. Most tehát gyakorlatilag egyben volt a felkészülés és a megírás ideje. Ez elég izgalmassá tette ezt a huszonnégy órát.

A "drámai" pillanatokról

- Az összművészet jegyében a KOGART-kiállítás képei között tölthette el az írás idejét. Hogyan érezte, valóban ihletet jelentettek a festmények?

- Az én festményeim, ahogy elnéztem a többiekéhez képest, természetképek voltak: víz, fák stb., ami színdarabra nem igazán ingerli az embert. Úgyhogy azt a módszert választottam, hogy nekiálltam jegyzetelni, és a képekről rengeteg apró motívumot leírtam, olyan apróságokat, amiket aztán beledolgozhattam a színdarabba. Az én drámámban ezért nem jelent meg annyira látványosan egyetlen képsor, mint a többiekében, hanem ezek a nagyon apró motívumok húzódnak benne egészen végig.

- Summa summarum: nehéz munka volt?

- Más munka volt, mint a megszokott... Lassacskán, amikor éjfél felé járt már az idő, éreztem, hogy a szellemi és fizikai teljesítőképességem vége felé járok. Ennyiből nehéz volt.

- Mit gondol, hozzányúl majd még ehhez a drámához?

- Abban az esetben, hogyha találok hozzá rendezőt, színházat vagy bármilyen befogadó intézményt, nyilván akkor van értelme ezen dolgozni. Tovább kell gondolni, mert a magam részéről elég kompletten megírtam ezt a darabot, van eleje, vége, a szereplők történetei megtalálják a kifutási utat. Viszont szükség lenne hozzá egy másik emberre - rendezőre, producerre, színházas szakemberre -, akivel együtt tudok ezen továbbgondolkodni és -dolgozni.

Ragaszkodás a munkához

- A kortárs drámaírók versenyéről kitekintve, milyen megélhetési lehetőségei vannak ma egy írónak? Meg lehet élni ebből a munkából?

- Szerintem szinte képtelenség. Ha nem úgy dolgozik az ember, hogy minden nap újra és újra kitalálja magát, ha nem keresi, hogy hogyan tudná a saját gondolatait pénzügyi tervekkel összekötni, akkor ebből szinte lehetetlen megélni. Ami nálam például sokat jelent, hogy egyszerre tudok több műfajban dolgozni, így például filmben is, és a film költségvetésében a forgatókönyv azért az ember személyes életéhez képest egy viszonylag nagy falat. De ha csak prózaírásból, az íróságból akar megélni az ember, az szinte elképzelhetetlen. Nyilván vannak olyan szerzők Magyarországon, akik úgymond ikonjai a magyar irodalomnak, és a vásárló gondolkodás nélkül leveszi műveiket a polcról, mert tudja, hogy most éppen ezek az aktuális könyvek. Azoknak a szerzőknek viszont, akik nincsenek akár a tévé, akár bármilyen médium reflektorfényében, a munkájukhoz való ragaszkodáson kívül nincs túl sok anyagi inspirációjuk.

- Ezért is próbált ön is több lapnak is dolgozni?

- Ez így volt régen, most, tulajdonképpen egy majdnem húszéves időszak után próbálok ezen változtatni, mert a filmes és színházi műfajokban még nem futottam ki magamat annyira, mint mondjuk a tárcaírásban.

- És itt van a Podmaniczky Művészeti Alapítvány.

- Ezt az alapítványt azért hoztuk létre, mert szerettem volna közvetlenül látni azokat a folyamatokat, amelyek a könyvemmel és az írói munkámmal kapcsolatban történnek, illetve szerettem volna ennek tapasztalatai alapján esetleg fiatalabb szerzőknek segíteni. Úgy éreztem, hogy megszületik a könyv, eljut a könyvesboltokba, és utána elveszítem a történetét. Én ezt kézben akartam tartani, illetve kíváncsi voltam arra, hogy mi az olvasóknak a véleménye a könyvekről. Mert az ad egy olyan visszajelzést az embernek, hogy mi az a nyelvhasználat, mi az a témakeresési mód, amivel érdemes foglalkozni, ami érdekli az embereket. Annyi mindenről lehetne írni, de nyilván olyan dologról szeretnék, ami nemcsak engem, hanem az embereket is foglalkoztatja.

Változó újságírás

- Dolgozott a Délmagyarország hőskorában a lap irodalmi rovatánál is.

- Az valóban egy hőskor volt, akkor egészen más volt újságírónak lenni, mások voltak az újságoknak a funkciói. Tulajdonképpen akkoriban minden újságíró valójában titkos írói ambíciókkal rendelkezett, a mai médiumok munkatársaira ez már kevésbé jellemző. A magyar újságírás a magyar irodalomból nőtt ki, az írók publikálták a cikkeket, tehát fontos volt számukra az, hogy megjelenjen a lapokban valamilyen szinten az irodalom, megjelenjen a nyelv. Aztán ez fokozatosan, az igényeknek és a példányszámoknak megfelelően elkezdett kikopni, és ma már nem is tudom, hogy van-e olyan újság, amely igazából foglalkozna irodalommal.

- A bulvárosodás szorítja ki az irodalmat a sajtótermékek oldalairól, szüntette meg például az itteni megyei lap tárcarovatát?

- Ez attól függ, hogy milyen funkciót szán az ember a lapnak. Annak idején mondjuk például egy ilyen regionális újságnak, mint Délmagyar és a Délvilág is, a funkciói között szerepelt többek között az is, hogy dokumentálja a környék történéseit, ugyanakkor nyilvánvalóan, mivel ezt az újságot és az ilyen típusú újságokat befektetők vásárolták meg, megjelent az a szempont is a lapoknál, hogy a példányszám a befektetőnek megfelelő profitot hozzon. Így elég erősen eltolódott a profitorientáltság felé a dolog, és tulajdonképpen a napi-heti példányszámfigyeléssel fogalmazzák meg a lapok céljait, hogy minek kell benne szerepelni - emellett persze azért még megjelennek olyan írások, melyek a régi, hagyományos újságra utalnak vissza.

A "vállalkozó"

- Mit ajánlana azoknak, akik ma írók szeretnének lenni?

- Ez borzasztóan nehéz. Én nem akartam író lenni, de valahogy kiválasztott engem ez a szerep, ez áll hozzám legközelebb. Akkoriban más volt úgymond a társadalmi presztízse írónak lenni. Ma, ha mondjuk bemegy az ember egy szállodába, akkor inkább csak annyit ír rá a bejelentő lapra, hogy „vállalkozó", és nem azt, hogy „író", mert ez esetben lehet, hogy azt gondolják, hogy valami „baja van", mert ebben a világban író akart lenni... Egy dolgot tudok ajánlani, ami számomra is járható út, azt, hogy aki író akar lenni, kitartással figyelje a környezetét és a saját életét, és folyamatosan, nap mint nap gondolkodjon el arról, hogy miért író ő, és mit szeretne megírni ebből a világból. Ha el tud jutni egy ilyen létértelmezésig, illetve bele tudja illeszteni az írói képét az ő világértelmezésébe, akkor talán tud annyi kitartást teremteni magának, hogy bejárjon egy olyan pályát, aminek a végén talán még valami jó érzés is várhatja. De az biztos, hogy közben borzasztóan nehéz, és iszonyú kudarcok árán tud csak továbbmenni ezen az úton.