A kereső ember magánmitológiája

A könyvhétre megjelenő novellaválogatás nem lesz meglepetés a szerzőt ismerő olvasónak: a kötetben ugyanis Hász Róbert korábbi írásai kaptak helyet – így A Szalmakutyák szigete című kötet első négy novellája mellett más, az Új Forrásban, valamint a Bárkában megjelent szövegek is megtalálhatóak benne. A szerző úgy nyilatkozott: örül, hogy ezek a novellák most együtt vannak, hiszen például az első novelláskötete újonnan már nem kapható. A könyvben helyet kapott többek között a Hász-írásokra jellemző elvágyódás egyik jellegzetes darabja, a Szeptemberi séta vagy az igaz történetet elbeszélő Aszály is. Az író hangjától nem idegen a humoreszkszerű írások regisztere sem, például a kötetben három klasszikus, Gárdonyi Géza, Hajnóczy Péter és Lázár Ervin hangján is meg tud szólalni. Mégsem egy új „Így írtok ti” keletkezett, hiszen az írás egy ponton a felvett stílustól idegen fordulatot vesz, és – mint a szerző mondta: magától elindul másfelé. „Mikor írok, nem tudatosan teszem. Egyszerűen arrafelé megy a szöveg…” – vallja Hász Róbert.

Fantasztikus játéktér Hász módra

A hászi szövegvilág fantasztikus játéktér: csoda, science-fiction, a természetfeletti, a misztikus és metafizikai mozzanatok alkotnak egy sajátos – Sánta Gábor szavával – magánmitológiát. Akármilyen történetet kezd el az író, abba valahogyan előbb-utóbb egy metafizikai szál is belekapcsolódik. „Lehet, hogy ez ösztönös, vagy attól félek, hogy ha nem viszem bele a metafizikai szálat, akkor a szöveg nem lesz hiteles, nem lesz komplex. Lehet ez irodalmi komplexitás is. Ha megnézzük a költészetet, az igazán nagy versek közül sok valamiképpen a metafizikához, a transzcendenciához kötődik” – fogalmazott Hász Róbert.

A beszélgetésben szóba kerültek az író korábbi munkái is, így a 2006-os A künde, melynek nemrég megjelent francia fordítása is, s igen szép eladott példányszámot produkált. A franciákat nem köti a nemzeti történelem értelmezési kényszere, ők meglátták azt a figurát – fogalmazott Hász Róbert –, akit minden művében igyekszik megírni: a magányos, a kereső, a kutató, magára hagyott, cserbenhagyott ember alakját.

Az, hogy valahova fejlődünk – illúzió. Lényegében ugyanaz ismétlődik, ugyanazon történeteket mondjuk el újra és újra. Amit mi átéltünk, már mások is átélték, mégis ott van bennünk a kényszer, hogy újra lerögzítsük, újra elmondjuk – fogalmazott az író.