1970. május 22-e: Makó dermedt csöndbe burkolózik

A 21. század első évtizedében a Tisza és mellékfolyói háromszor is próbára tették a vízügy védelmi készségét. De az akkor már évtizedek alatt megerősített védvonal s a korszerűbb technika a biztonságot ígérte. Nem úgy, mint 1970-ben volt…

Azon év tavaszán a több ütemben érkező árhullám felidézte annak rémképét, hogy az 1879-es katasztrófához hasonló érheti a Tisza és Maros vidékét. Április 9-én kezdődött. Aznap vészjelzés érkezett, s ezért ötszáz embert vezényeltek a déli Tisza-gátakra. Igaz, akkor még csak őrt állni. Két hét múlva úgy tűnt, a folyó megnyugodott. Pedig csak újabb támadásra készült.

A krónikákban a 20. század egyik legnagyobb itteni árvizeként szerepel a ’70-es. Akkor már három évtizede nem volt hasonlóan magas vízállás. Májusban már megfeszített munka folyt a gátakon. A vészhelyzet nem enyhült, Makó térségében különösképp kritikus volt a helyzet. A védelmi bizottság ezért 20-án elrendelte, hogy hat település lakói virrasztva készüljenek a kitelepítésre.

A helyzet nem javult. 21-én óvintézkedésként a leginkább veszélyeztetett Apátfalvát és Magyarcsanádot kiürítették, az ott élőket biztonságos helyre menekítették. De aznap éjszaka még risztóbb jelzések érkeztek, tovább nem lehetett várni: 22-ére virradóra megindult az evakuálás. Makóról és a környező falvakból hatalmas munkával negyvenezer embert telepítettek ki Vásárhelyre és Szentesre. Szinte hihetetlen, hogy ez gyorsan és áldozatok nélkül sikerült. Ha tovább várnak, ha halogatják az intézkedést, az katasztrófához, felmérhetetlen emberáldozathoz vezetett volna: az érkező újabb árhullám ugyanis romba döntött háromezer portát. Vajon hány életet követeltek volna az összeroskadt épületek…? Ötvenkét éve ezen a napon a környező falvak és Makó már mély csöndbe burkolózott. Az utcákon senki, csak a védekezésben résztvevő felnőttek voltak akkor ott, a gátakon. Szótlanul tették dolgukat