1879. március 17-e akár kitüntetett nap is lehetett volna Szeged életében. Az ám, hiszen ő császári és királyi fensége, Ferenc József érkezett a városba! Csakhogy nem tisztelgő látogatás volt az: katasztrófaszemle. Együttérzés jele a mély gyászban.
Akkor már ötödnapja minden órában temettek valakit: egyre-másra kerültek elő a vízből meg a romok alól a holttestek. A tragédia láttán szakadt ki az uralkodóból a sóhaj: „A veszély sokkal nagyobb, mint aminőnek a lapok mondják.” Mikszáth Kálmán a Szeged pusztulása című drámai krónikájában ír egy régi jövendölésről. A jeles velencei mérnök, Paleocapa 33 évvel korábban fogalmazta meg: „… a Tisza-szabályozás eddig elfogadott rendszere előbb- utóbb Szegedet öli meg.” 1879 kora tavaszán már jelzést küldött a folyó. De kétkedőből sok volt.
Mikszáth írja: „Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanuth ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek: – Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már baj.” De lett! Őrült szelek járták a vidéket, felkorbácsolva a folyó vizét. A hetek óta erősített gátak a hullámverésben egyre gyengültek.
Elérkezett Gergely napjának előestéje. „8 órakor az »Új-világ«-ba mentünk vacsorálni, egy jármas ökör bődítette el magát a Dugonics téren, mintegy kilenc óra felé pedig a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen. – »Manci« veszedelmet érez – mondá a gazdája pokrócot terítve rá. S egy fél óra múlva rá kitört az iszonyatos vihar. … Majd egy borzalmas hír szállott szárnyra, sebesebben a szélnél.” Éjjel kettőkor megszólaltak a harangok. Azt hírlelték, hogy Petresnél átszakadt a percsórai gátszakasz. Mikszáth szavaival: „A leghatalmasabb kapu megnyílt a rakoncátlan elem ereje előtt. Zúgva közeledett hatalmas hullámgyűrűkben, hogy összezúzza Szegedet.”
Sürgöny megy Pestre, Tisza Kálmán miniszterelnöknek: „A katasztrófa megtörtént. Szeged víz alá került. … A hajóhídon emberek ezrei törtetnek Újszeged felé. Segélykiáltások hangjait hordja szét a szél.” Jókai Mór ír le egy dermesztő történetet: a vészharangot hallva egy bérkocsis a hintójába ültette feleségét meg kisgyermekét, és vágtában indult Újszeged felé. De jött a vízár, a kocsis lerepült a bakról. Aztán ahogy tudott, rohant vissza. Szörnyű látvány fogadta: „Mélyen, a háromöles víz fenekén lehetett látni a hintót, előtte a két összerogyott lovat. Az asszony ott ült a kocsiban, s kisgyermekét szorítá magához.” Akár egy látomás. Csakhogy ez valós volt… Szeged megmaradt népe gyászolt. És aki tudott, ment, hogy segíthessen. A katasztrófa szörnyű áldozattal járt. És példát adott: embermentő hősöket is termett.
Kiemelt kép: Vágó Pál: A szegedi nagyárvíz
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.