Dugonics András: Szeged író papja, a magyar regény úttörője

Amikor Szeged főterén megállunk a patinás Dugonics tér közepén, a szökőkút csobogása mellett egy határozott tekintetű férfialak szobra figyel minket: Dugonics Andrásé. Nem véletlenül. Ez a név összeforrt a várossal – és nemcsak egy tér, egy utca vagy szobor őrzi emlékét, hanem maga a szegedi szellemiség is.

Dugonics András éppen 285 évvel ezelőtt, 1740. október 18-án látta meg a napvilágot Szegeden, a jómódú Dugonics család sarjaként. Bár pályája nagy részét az ország más részein töltötte, egy pillanatra sem szűnt meg szegedinek lenni – és életének utolsó, meghatározó szakaszát ismét e város ölelésében élte meg.

A tanító pap – és az író ember

Fiatal korában a jezsuita rend tagjaként tanult és tanított, matematikát, teológiát és filozófiát oktatott szerte az országban, sőt külföldön is – Bécsben például egyetemi tanárként is működött. Mégis, amikor a rendet feloszlatták, hazatért. Nem csak földrajzi értelemben: Szegedre való visszaköltözése egyfajta szellemi hazatérés is volt számára.

Itt, a napfény városában nemcsak a hitéletet folytatta, hanem az írás felé fordult – és ebben vált igazán maradandóvá. 1788-ban megjelent regénye, az Etelka volt az első magyar nyelvű regény, amely széles körű sikert aratott. Bár ma már kissé régiesnek hat, abban az időben igazi szenzációt jelentett. Ő volt az, aki bebizonyította, hogy magyar nyelven is lehet szórakoztatva tanítani, mesélni, gondolkodásra bírni.

A város szolgálatában

A 19. század elején, idős korára visszavonult szülővárosába, ahol lelkipásztori szolgálata mellett a város egyik szellemi pillérévé vált. Elhivatottan gyűjtötte a népmeséket, szólásokat, közmondásokat – megelőzve ezzel a magyar néprajztudományt. Tisztelet övezte: nemcsak tanárként, hanem tanítóként is nagyra tartották.

Szeged városával mindig különleges kapcsolata volt. A reformkori Magyarországban ritka volt, hogy valakit életében is ilyen mély megbecsülés övezzen. Dugonics a városi közéletben is aktív szerepet vállalt, és még a halálában is példát mutatott: teljes vagyonát Szeged városára hagyta – „az ifjúság javára”. Ebből a hagyatékból hozták létre a híres Dugonics-alapítványt, amely a város ifjainak tanulmányait, oktatását támogatta.

Emlékek közt sétálva

Aki ma Szegeden sétál, lépten-nyomon Dugonics András nyomába botlik. A Dugonics tér 1930 óta viseli a nevét, ahol 1876-ban leplezték le szobrát – ez volt az első köztéri szobor a városban. A szobor talapzatán álló felirat nem túlzó: "A magyar irodalom úttörője.” A tér nemcsak forgalmas csomópont, hanem a városi emlékezet egyik eleven színtere is.

A közeli utcák egyikében, egy régi ház falán emléktábla jelzi: itt élt Dugonics András. A szegedi egyetemisták pedig nap mint nap átsétálnak a róla elnevezett téren, talán nem is sejtve, hogy ez a szerény megjelenésű pap-író volt az első, aki megmutatta, hogy a magyar nyelv – a szegedi tájszólástól az irodalmi szóképekig – méltó arra, hogy az ország szellemi életének alapjává váljék.

Szeged és Dugonics: örök szövetség

Dugonics András ma már több mint két és fél évszázados örökség része, mégis élő emléke Szegednek. Egy város, amely nem felejti szülötteit – és egy szerző, aki nem feledte városát. Az ő története nemcsak az irodalom vagy a helytörténet lapjain él, hanem ott van minden szegedi diákban, aki tanulni vágyik, minden könyvtárlátogatóban, aki a magyar szó gazdagságát keresi – és minden járókelőben, aki átsétál a róla elnevezett téren.

Szeged ma is büszkén őrzi azt az örökséget, amit Dugonics András hagyott ránk: a tudás, a hagyomány és a közösség hármas egységét. És talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amit egy szülött adhatott városának.