A legendás gőzöst hamarosan felfűtik: irány Szeged

Péntekre virradóra aztán a budai dokkban már fűtik a Pannónia gőzhajó kazánját. És a hírvivők elindulhatnak a jókora útra: lefelé végig a Dunán, majd Délvidékre érve, Szalánkeménnél a Tiszán felkunkorodik a hajó s célba veszi Szegedet. Így történik meg a képtelennek tűnő dolog, hogy kis késéssel, március 17-e délutánján errefelé is „kitör” a forradalom. Ja, hogy Pesten már két napja kitört? Mi több, Bécsben még annál is korábban, hát Istenem, a hír akkoriban lassan járt. De péntek délután végre a szegediek is megtudhatták az évszázad hírét, amikor a rakparthoz simult a fellobogózott gőzös, és az összecsődült tömeg előtt a követek, a pesti szemtanúk mesélni kezdtek.

Valami új: „kiütött szabadság”

Hogy ezt a ritka szókapcsolatot ki használta először, nemigen tudni, talán Bereg vármegye monográfusa, Lehoczky Tivadar. Az ő nagy, többkötetes művében már majd’ két évszázada olvasható így: kiütött szabadság, s ez amilyen egyedi, olyan szép. De hogy ez megtörténhessék, és végre Szeged is magáénak tudja, hosszú volt az út: kellett a reformkor mindent előkészítő lelkesültsége, aztán a pozsonyi diéta számos követének harcossága, az ott történtek szikrahatása, és persze a pesti értelmiség lelkesültsége, s különösképp a türelmetlen ifjúságé. De a hit nem volt egyazonképp erős, így mutatta ezt Jókai sóhaja: „Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis felvirradna.” Hát, felvirradt.

Nem Pilvax, Fekete kutya

Ami Pest forradalmi napjaiban a hírneves kávéház volt, az a szegedi rebelliseknek a Fekete kutyához címzett vendéglő az Oskola utcában. Ott cseréltek eszmét a népvezérek, miközben a polgárok szüntelen városjárással lelkesítették egymást. A Bécs-Pest-Szeged háromszögben végre egylényegű lett ez a szó: népfelkelés. A „népek tavasza” – így őrzi a történelem azt az évnegyedet: Lajos Fülöp februárban elüldözve Párizsból, lázad a Rajna-vidék is, meg Prága. Március 13-án fölforr Bécs, a császárváros másnap magyar méltóságmenetet lát: a pozsonyi országgyűlés fellelkesült ifjúságának bevonulását. Következik 15-e, és akkor a mi Pestünk jön. Utánunk majd Berlin, Milánó és Velence, ennek még előtte vagyunk, a mi harcunkat kell megvívni először. A szegedi népen nem múlik majd semmi: csak tíz nap kell, s a szabad királyi város már ki is állítja nemzetőr bandériumát, a hétszáz fős őrsereget.

A hajóval a reménysugár érkezett

A kicsit lassú, kicsit még álmos város felbolydul. A lelkesültséget a Hétválasztóban s más vendégfogadókban hatalmas koccintások jelzik, folyik a bor, meg persze a hazafias szónoklatok sokasága, de ez csak a színfolt. Az utca, a szabad tér a szimbolikus erő megjelenésének színhelye. A városkapitány, Tary Pál a főtéren fölolvassa a szegedi követek jelentését, s megkezdődik a vége-nincs ünneplés, jön a másnapi többezres népgyűlés, a közrendészeti bizottmány felállítása, vasárnap istentisztelet minden templomban – és a várost az eufória uralja. Megváltás a léleknek: szabadságérzet!