Vízió a szolidaritásról, 1956

Hogy is tudta volna! Soha eddig nem szembesült egy ifjú élet elvesztésével. De most menni kell, pénzt kell gyűjteni. Dermedtségét legyőzi, irányt vesz a távolabbi kollégium felé, ahol délután még nem gyűjthetett. A városbéli ismerősöket is sorra járja majd, mert mindenképp pénz kell. Temetésre. „Kit temetnek, családtag? – Nem, mondja Etelka. Rokon? Nem. Ismerős? Nem. Valójában csak a nevét tudom. És hogy ifjúmunkás. Volt. – Mibe halt bele? Hátulról kapott lövésbe – mondja a lány.”

Képzelt párbeszéd ez. Vízió a szolidaritásról. A szeretetről. Arról, hogy az egyetemisták a délelőtti tüntetésen halálos lövést kapott fiatal családját nem hagyják magára a bajban.

Egy munkásfiú elindul

Annak a pénteknek a reggelén futótűzként terjedt a hír: a három napja szinte egyvégtében utcán lévő tüntetők minden korábbinál népesebb nagygyűlést terveznek. A tizenhét éves Schwartz Lajos a helyszínre, a Széchenyi térre tart. Az előző napokban a tömegből áradó erő megfogta, s a dolgok részese akar lenni. Ha nem jut el hozzá időben a hívó szó, akár másképp végződhetett volna az a keserves nap. De menünk sorjában…

Mire a belügyesek felocsúdnak, már mindenfelől tódulnak az emberek. Újszegeden a kendergyári melósok valósággal hadrendbe verődnek. A rendőrség útakadályt állít a hídra, s minden erővel igyekszik meggátolni az átjutást. De a tömeg megállíthatatlan, a háromezer munkás a fakabátsereget úgy szórja szét, mint a tollpihét. A katonai parancsnok a fiatalok szellemi mentorát, Perbíró József professzort hívja, s közli: ha a tüntetők beteszik lábukat a Széchenyi térre, ő lövetni fog! Időközben a Kiskunmajsáról Szegedre vezényelt lövészek a főtéren felsorakoznak.

Egy fiú, szürke arccal

A környékbeli utcákon egyre csak árad a sokaság, az újszegedi áttörőkkel egyesült tömeg félelmetesre nő, 30-40 ezres tömeget saccolnak a szervezők. A Takaréktár utcai torkolatnál zsúfolódnak össze legtöbben. Ott egy munkás szónokolni kezd. Nem sokáig beszélhet… Fülsiketítő sortűz dördül. Sikolyok. Jajszavak. Káosz. Sebesültek, vérző emberek. És újabb lövések. A parancsnok később mentegeti magát: csak figyelmeztető lövések voltak! És a lövedékek gellert kaphattak. Ja, ja. A geller! Igazán hatásos egy figyelmeztetés ez! Szirénázva mentő érkezik. És van, aki még akkor is lő! Péter László irodalomtörténész: „… Láttam, hogy fekszik előttem egy fiatalember, olyan szürke arccal, mint amilyen szürke a ruhája; két keze ökölbe szorítva, mint ahogy a csecsemőké, mikor hanyatt fekve alszanak…” Hát, ő volt a 17 éves munkásfiú. Schwartz Lajos.

Néptenger hullámzott

A tüntetők, miután megrendülve látják, már nincs remény, a holttestet óvatosan fölemelik. A katonák elé viszik, vádlóan felmutatják. Bátyai Jenő írja: „… egy brutális állat (a tisztjük) azt kiabálta, hogy takarodjanak, mert szétlövetem magukat.” A „brutális állat” vagy a sortüzet leadó majsai lövészek nevét nem őrzi a népi emlékezet. Schwartz Lajosét igen. Áldozatának tízezrek sokan voltak a tanúi. A város egyik jeles historikusa, Bátyai Jenő jegyzi naplójába: „Széles néptenger hullámzott Szeged utcáin”.

Öt nap múlva a városbéliek a Kossuth Lajos sugárúton zászlók mögött méltósággal menetelő katonai századra figyeltek föl. Schwartz Lajos koporsóját kísérték a katonák. Megrendült, néma tömeg követte őket. Október 31-e volt. Azon a napon a Rókusi temetőben szegediek sokasága jelenlétében katonai gyászpompával búcsúztatták el a forradalom 17 éves áldozatát.