Harangszó Nagyasszonyért

Ausztria, falu Őrvidéken: Boldogasszony. Délvidék, Dél-bácskai körzet, ott is a Sajkásvidék: Boldogasszonyfalva. Zselicség, Baranya és Somogy határán: Boldogasszonyfa. Brazília, a Szent Antal patak völgye: szintúgy Boldogasszonyfalva. Településnevek a Mária-tisztelet jegyében. Az arrafelé élők körében tán különös figyelem övezi augusztus tizenötödikét: a napot, amelyen az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint Jézus édesanyját magához emelte a Teremtő.

Nagyboldogasszony – a nép nyelvén Nagyasszony – napja a katolikus egyház kiemelt ünnepe. A harang emlékező misére szólítja ilyenkor a híveket; kivált ott, ahol a templom Názáreti Mária nevére szenteltetett.

Ez a nap a magyarság számára különösképp emlékezetes: Szent István 1038-ban ezen a napon ajánlotta országunkat a Boldogasszony oltalmába. És a nagy király ekkor végezte be földi szolgálatát. Ezt is hírleli ma Tarnaszentmária román kori templomában, vagy Kissikátor szépséges körkápolnájának huszártornyában az esti harangszó, és erről „beszél” a Magyarok Nagyasszonya titulust viselő szegedi Fogadalmi templom tornyában a monumentális püspökharang is.

Tőlünk sok ezer mérföldnyire ugyancsak megemlékeznek az ünnepről a vallásukat őrző brazíliai magyarok: ott, az őserdő mélyén, ahol az országunk patrónájáról elnevezett kis falu állt. A leszármazottak emlékeznek még a régiekre, a kivándorolt bukovinai székelyekre. Köztük is az öt bátor férfira, akik 1924 nyarán Sao Paulóban hagyva családjukat elindultak a távoli vidékre, hogy az utolsó pénzükből vett földet birtokba vegyék. Az államtól kaptak ingyenes vonatjegyet, utaztak vagy nyolcszáz kilométert, aztán a vasútállomástól az őserdőben még napokig gyalogoltak, míg a földjükön sátort verhettek.

Szenvedéssel kísért, hatalmas munkát végeztek, mire a családjuk is utánuk mehetett. Az előőrs vezetője „Zakár bácsi” volt: Turbuk Zakariás, aki aztán Boldogasszonyfalva alapítója lett. „Szünetnélküli, egybeszakadó, emberfeletti küzdelem” – így írt róluk a korabeli szemtanú. De a brazíliai magyar falu élni kezdett. Aztán az idő ellene dolgozott. A környező települések bekebelezték, így önálló életének és nevének ma már csak híre van. Emlékét őrzik a krónikák.